Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1927

4 vasgyűrű nemhogy gyengülne, hanem napról-napra erősbödik s ellenünk újabb és újabb katonai megegyezések és szövetségek létesülnek; hogy a béke területi rendelkezéseinek gyökeres megváltoztatáséról még az entente irántunk jóindulattal viselkedő tagjai sem akarnak hallani s a veszteség egyre nagyobb és tragikusabb arányokban bontakozik ki előttünk. De viszont hatalmába keríti lelkünket egy gondolat: minden áron visszaszerezni a haza ezeréves határait, a mi jogos tulajdonunkat, drága szent örökségünket, ezeréves történelmünk színhelyeit, ahol minden porszemet magyar vér öntözött s amelyek a hazáért elhullottak óriási temetői s ahol minden város, falu, templom, rom, ösvény hősökről s a haza területének megmaradásáért hozott rettentő áldozatokról beszél. Nem is csoda! Hiszen a világtörténelemben szinte példátlan az a veszteség, amely bennünket ért I Mintha a tenger árja borította volna el köröskörül a határok mentén hazánk területének javarészét s temette volna néma hullámai alá örökre Pozsonyt és a Csallóközi; a Vágvölgyét és Kassál; a Felső-Tisza mentén Munkácsot és Szatmári, Máramarost és Erdélyt a Székelyfölddel és a Maros völgyével; Temesvári és a magyar Golgothát, Aradot; Fiumét s Nyugat-Magyarország gyönyörű lapályait s erdős-lombos dombvidékét s zöldelő hegyeit; úgy érezzük magunkat a hazának megmaradt területén, mint kicsiny szigeten, amelyet a háborgó s mindenünket elnyelő tenger hullámai egyre csapkodnak és ostromolnak folytonosan. Vértelen ajakkal, sápadozó arccal halljuk és olvassuk a rettentő idegen neveket, amelyekre a nekünk szent helyeket elkeresztelték s a régi nevek, amelyeket ezer esztendő minden gyásza és dicsősége, sok bánata és kevés öröme övez, csak sziveinkben élnek már; nem is puszta nevek ázok mór, hanem veszteségünknek, gyászunknak, megalázottságunknak, de viszont az igazság diadalába és a jog halhatatlanságába vetett reményeink örök symbolumai. Nehéz elgondolni, hogy mi van Csonkamagyarország és a történelmi Magyarország határai között, ahonnan elnyomott testvéreink jajszaván kívül egyebet alig hallunk. Van-e öntudatos, hazáját szerető magyar ember, aki elhiszi és belenyugszik, hogy ott már Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia és az osztrák köztársaság területe van? Hogy millió és millió magyar és még több nemmagyar anyanyelvű testvérünket könyörtelenül elszakította tőlünk egy botor és meggondolatlan békeszerződés, amelyet a kereszténység fennállása óta szinte példátlan terrorizmussal a legyőzött s/.erencsétlen nemzetekre rákényszerüettek, de amelyet az önmagára eszmélő, a jog és igazság talajára visszatérő emberiség szégyenérzetlel fog a békeokmányok sorából kitörülni s fogja azt megtagadni, mint ahogy megtagadta ahhoz hozzájárulását az amerikai szenátus. Egy véres, soha be nem gyógyuló seb a haza elszakított területe a magyarság lelkén, amelyet letör ülhetnek a térképekről, a hivatalos iratokról, kitéphelnek a hatalom parancsszavával a tankönyvekből, de sziveinkből ki nem téphetik soha ; be van égetve az minden magyar ember lelkének legmélyébe s nem fog