Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1923

9 kötelezettségeire. Nem emlékezhetünk meg épülés nélkül arról az összeszedettségről, mellyel hozzáfogott egy-egy vasárnapi miséjéhez. Neki a vasárnap a szónak szoros értelmében az Úrnak napja volt, melynek papi megszenteléséről nem feledkezett meg sohasem senki és semmi kedvéért. Szerzetes papi lelkülete nem hagyta cserben betegségében és nem hagyta el halálában sem. Testvéreim 1 Keresztény szenvedést és keresztény halált Gyulánktól lehetett megtanulni! Ám ha emléket állítunk a hivatása magaslatán álló paptanárnak, emlékezzünk meg a jóbarátról is. Mert tudjátok meg, hogy a pedáns tanár szigorú arcában, a komoly pap és igénytelen szerzetes fekete ruhájában a legjobb jóbarát járt közöttünk. Nagyon szeretni, azután a legnagyobb áldozatot is meghozni barátjáért, barátja örömében, bánatában részt venni, együtt sírni, együtt dalolni, mindenét mással megosztani csak Gyula testvérünk tudott igazán. A szerzetesi ruha nem tette őt világfájdalmassá ; csodásan harmonikus lelke valóban Isten trubadúrjává avatta. Muzsikából, dalból, az élet apró, ártatlan örömeiből fel tudta építeni a maga boldogságvárát, melyből mindenfelé megelégedés, jókedv Isten adományaiban való szent öröm sugárzott. Temessük el hát a legjobb jóbarátot is. Gyulánk 1 Megtartottad utolsó órádat. Tanultunk életedből, tanultunk halálodból. Most már menj! Induljon gályád a piarista Walhalla felé, az örök Igazság, az örök Jóság, az örök Szépség forrásaihoz. Károly testvérünk vár már és vár sok száz és ezer, akik mind gyászos, csillaghullásos éjszakákon szaladtak le a piarista firmamentumról. Menj 1 Utolsó utadban kisérjen a halódó természetnek minden szépsége. Rád szeretném szórni az ősznek minden rózsáját, minden virágát, hiszen mindez kevés ahhoz a szépséghez, ami benned korai sírba száll, amit benned letarolt a halál. Menj, de magányos óráinkban járj vissza hozzánk az emlékezés ösvényén és hozd magaddal az együtt eltöltött orák egy-egy letört bimbaját, egy-egy elhervadt virágszirmát, hadd álmodjuk vissza a multat, hadd éljük át újra a boldog, feledhetetlen idők csodás báját, édes varázsát. Korai távozásodért nem zúgolódunk, mert tudjuk, hogy a válás nem örök, mert tudjuk, hogy lesz viszontlátás. Es míg mirtuságakat feléd lengetve búcsúzunk: have anima Candida, túl a halottas zsolozsma zsongásán, már halljuk a feltámadás hangjait, túl a gyászon már pirkad az örök viszontlátás hajnala : mert aki Krisztusban hisz, még ha meghal is, élni fog!" A meghatottság és gyász könnyei, az együttérzésnek néma tanúi mutatták a beszéd hatását. Dr. Lippay György tank. kir. főigazgató úr részvétiratában a következő szavakkal méltatja érdemeit: „A megboldogult a kegyesrendi tanári testület egyik legerősebb oszlopa volt, akinek vállain az ifjúság lelki és kedélybeli nevelésének terhe jórészben és biztosan nyugodott. Feladatát nemcsak a mathematikai gondolkodásra vezetésben állotta meg mintaszerű tökéletességgel, de mint az ének mestere lelket, finom-