Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1922

14 bajtársát. Temet a kultúrának géniuszatemeti a magyar szellemvilág egyik szántóvelőjét, kötelességtudó, fölkent bajnokát. Testvéreim 1 Az ifjúság jóságos atyját vesztette él. Az elköltözött nem nevelt szigorú büntetésekkel, nem hangos, szenvedélyes dorgálásokkal, hanem galambszelídségű lényéből kisugárzó szeretetével. Tanítói tekintélye nem föllépésében, hanem a diákság világa előtt kristálytisztává kijegecesedett, imponáló tudásában és következetességben megnyilatkozó jellemszilárdságban gyökerezett. Halottunk 18 éves, tiszteletet parancsoló nevelő-tanári munkásságával fölnevelt egy egész nemzedéket. Ez a nemzedék megtanulta tőle a természetet szeretni, de úgy, hogy benne csakugyan Istennek képét leírva találta. Nem katekizált és mégis imádkozni tanított; mert a természet nála nem volt alap a puszta, hideg nomenklatúrákhoz, a puszta, hideg elmélethez; hanem hívő, istenes lelke az ég madarának énekében Teremtő Istenének kompozícióját, a mezők liliomának szépségében az Örökkévalónak gondolatát látta meg. Himnusz szájlott az ő katedrájáról az ég felé és himnuszt tanultak zengeni tőle Teremlőjüknek az ő kicsi kis tanítványai. — Az élet nem volt zárt könyv előtte ; látta a vergődő emberi nemnek ezer és ezer kínját; őt magát sem kímélte meg súlyos megpróbáltatásoktól, beteg teste több keserves, fájdalmas órát élt át, mint örömteljeset; de lelke harmóniáját a legnagyobb testi kín sem zavarta meg egy'pillanatra sem. Betegségének sokszor szinte emberfeletti fájdalmai csak mélyebb magábanézésre hangolták, alázatos életgyónások hagyták el ezt az elnémult ajkat sokszor, de sokszor meghitt körben, de disszonancia, diszharmónia sohasem. A kultúrának magvetője volt. Erezte azt, hogy minden idők nevelője csak úgy oldhatja meg a maga feladatát, ha van érzéke a kultúrának igazi javai iránt és ha van képessége arra, hogy azokat a kultúrjavakat átszármaztassa, átjuttassa a következő ifjabb nemzedékekre, Hogy elhunyt testvérünk mennyire és hogyan oldotta meg a pedagógus kultúrmisszióját, azt mindnyájan tudjuk, de legjobban azok, akik lelkének pazar kézzel osztogatott kincseiből gazdagodtak: az ő hálás tanítványai. Es ha már most azt kérdezzük, hogy ki hagyott el bennünket, szerzetes testvéreit, ki hagyta el a tanuló gyermeksereget, ki hagyta el a kultúrának szántóföldjét, ki hagyta el az oltárt, a katedrát, szerzetesi otthonát — azt kell mondanunk: Kalazanci sz. Józsefnek, rendünk alapítójának egy késő ivadéka, aki az ősnek krisztusi programmját megértette, de nemcsak megértette, hanem amennyire gyarló emberi erők engedték, azt a krisztusi programmot meg is valósította. Károly Testvérünk, korán hagytál itt bennünket, korán mentél el tőlünk; még sok, nagyon sok tennivalód lelt volna közöttünk. Nem •zúgolódunk, megnyugszunk a Gondviselés kifürkészhetetlen végzésében. Búcsúzunk, ám búcsúnk nem a pogányok búcsúzása. Tekints most már onnan felülről kicsi tanítványaidra, ránk pályatársaidra, rokonságodra.