Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1920

5 arculatára ; a korviszonyokkal járó külső és belső változások nem érintették a piarista iskolák lényegét, szelleme változatlan eredetiségben tört előre : a kegyes iskolák a hosszú idő ellenére sem öregedtek, mert Kalazancius lelke él tovább bennök. \ Ennek a kétszázéves fiatalságnak a titkát megtaláljuk abban a kapcsolatban, amely Kalazancius intézményét az evangéliumhoz fűzi. Kalazanciust az evangélium ihlette meg, innen merítette hivatását: Krisztusnak, a paedagogusnak nyomába akart lépni. Megfogta lelkét az a határtalan szeretet, mellyel Jézus az evangélium szerint a gyermekekkel foglalkozott. S mikor Róma utcái eléje döbbentették a sivár és szomorú valóságot: az elhanyagolt és a romlás prédájául hagyott gyermekeket, qui petierunt panem, et non erat, qui frangeret eis, akik kenyeret kértek, akik éheztek, akikben sírt az éhség az igazság után s nein volt aki nyújtsa nekik, akkor világosan látta életcélját, mely eddig az emberszeretet homályos sejtelmeként derengett előtte : a gyermekek apostola lenni, fölemelni a porból és Istenhez vinni a gyermekeket. És megszegte nekik az evangélium kenyerét. Nevelési ideálja az evangéliumi életeszmény lett: a tökéletes ember. „Legyetek tökéletesek, mint a ti menyei Atyátok is tökéletes." Ennek a nevelésnek az alapiát is megtalálta az evangéliumban; szt. János mondja: „semen Dei in illo est", az Isten maga van az igazban. S lehet-e igazabb, mint a gyermek? A tökéletesség csírája szunyád lelkében, csak melegségre, fényre, gondozásra van szüksége, hogy életrekapjon és kivirágozzék. A kalazanciusi paedagogia ezt akarta megteremteni. A kalazanciusi iskolák ennek a nevelési eszménynek megfelelően rendezkedtek be: vallásgyakorlataik, a Kalazancius-rendelte oratio continuák, a szentségekhez való gyakori járulás, a Boldogságos Szűz tisztelete mind e cél szolgálatában állottak. Istenből indul ki, Istennel lenni, Istenhez visszatérni — ez a vezérgondolata az első kegyesiskolák napi munkarendjének. S ez a szent Demeter-templom, amelyben most állunk, s ez a kétszázéves mult, amelynek mélyéről most Kalazanti Szent József jóságos arca tekint felénk, ezek a tanúi, hogy a mi iskoláink mindig hűek voltak ehhez a nevelési eszményhez. Öntudatos hit, „az egy szükséges" keresése, kiművelt és megbízható akarat, ember, aki erőit és tehetségeit szabadon használja Isten dicsőségére, önmaga és embertársai javára — szóval egész ember, aki Istenből él és Istennek él: ez a piarista iskolák ideálja ma is. Az örök, az egyetemes, a katholikus életideál. S vájjon öregedhetik-e egy intézmény, mely az örök igazságokból kapja életerejét? Aki örök gondolatokkal táplálkozik, örökké él. A kalazanciusi iskoláknak van még egy másik evangéliumi vonásuk is: az ifjúság krisztusi szeretete. Ma már paedagogiai közhely, hogy a nevelésben a tanító egyénisége és bánásmódja a legdöntőbb tényező, hogy a nevelés művészet, a szeretet művészete, amely csak keveseknek sikerül. Kalazanciuson kívül más is szerette az ifjúságot. Pestalozzi is szerette, mégsem hagyott nyomot maga után a világban; most már csak egy név a nevelés történetében, amely előtt tisztelettel illik meghajolni. Kalazancius művésze volt a nevelésnek s ezt a művészetet hagyományként hagyta utódaira. Nem szürke