Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1915
6 alapból: a túlzásai miatt csődbe jutott individualizmus visszahatásaként jelentkező erős szociális áramlat bőséges forrásából buzog elő. A különbség közöttük nem elvi, hanem csak tartalmi. A közösség eszméjének legméltóbb képviselőjét mindegyik másban látja és ennek megfelelően a nevelési törekvések céljául majd a társadalom, majd a nemzet, majd végül az állam érdekeit állítja oda. Minthogy azonban a három tényező érdekei sok tekintetben fedik egymást, a hármas irányú nevelés bizonyos pontig egy úton haladhat. De viszont jelentékeny számmal vannak közöttük ütköző pontok is, melyek elkerülhetetlenné teszik a döntést egyik vagy másik érdek javára. A döntés iránya szabja meg azután, hogy a szociális, a nemzeti vagy az állampolgári jelző illeti-e meg a közösség érdekében kifejtett nevelői tevékenységet. Ma az állampolgári nevelés problémája köt le minden érdeklődést; a szociális és nemzeti nevelés jóformán csak mint az állampolgári nevelés eszköze és kiegészítője kerül szóba. E látszólagos egyoldalúság mélyebb oka az állam szerepének fokozatos növekedése az egyéni élet berendezésében, másrészt a társadalmi és nemzeti érdekek egyre bensőbbé váló kapcsolata, szinte szétválaszthatatlan összeszövődése a modern államélettel. De bármily általános és mélyreható érdeklődés tárgya napjainkban az állampolgári nevelés, a gondolat csak formájában és színezetében új; lényegét tekintve több mint kétezer éves múltra tekinthet vissza. Története az életképes eszmék közös sorsa: hol mint lappangó erő, hol mint tudatos cél irányítja a nevelői működést, hol meg búvó patak módjára egyszerre eltűnik, szinte kiesik az emberiség köztudatából, hogy hosszabb-rövidebb idő multán megduzzadva, ható energiákban meggyarapodva jusson újra felszínre. Életeleme a szabadság, a nemzet egészének vagy legalább számottevő részének politikai nagykorúsága. Azért fejlődésének és elhalványulásának korszakai szorosan összefüggenek az állami és társadalmi élet közelebbi és távolabbi céljainak különböző fogalmazásaival. A theokratikus és deszpotikus kormányformák természetüknél fogva kizárnak minden olyan törekvést^ mely az alattvalók szélesebb rétegeinek politikai felvilágosítását s az állampolgári jogok és kötelességek egyensúlyának tudatossá tételét célozzák, mig a politikailag jogosult polgárok közreműködésén sarkalló demokratikus államszervezet egyenesen feltételezi az állampolgári érzület és ismeretek szándékos fejlesztését. Nem véletlen jelenség tehát, hogy az állampolgári nevelés első kísérleteivel épen az ókor két klasszikus népénél találkozunk, mint amely elsőnek kísérli meg, hogy az államot az összes szabad polgárok közös ügyévé (respublika) tegye. A görögség politikai géniuszának legsajátosabb alkotása a nó?.is, a városállam. A nófag sorsának intézése, hatalmának anyagi és szellemi lendületének előmozdítása legnemesebb tárgya minden szabad polgár becsvágyának s egyben legfőbb indítója közéleti tevékenységének. A
