Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1914

6 nemzeti elv, a faji öntudat és a minden áron való érvényesülés vágya olyan súllyal nehezedtek Európa vezető hatalmainak állami életére, hogy a humanitás eszméjének térfoglalása idillnél, az örök béke reménye jámbor óhajtásnál alig volt másnak minősíthető.

1 A hihetetlen arányokat öltött fegyverkezés, a gyakori érdeksúrlódás és a diplomácia mesterkedései semmiképen sem voltak alkalmasak arra, hogy bizalmat ébresszenek azon Ígéretek őszintesége iránt, melyekkel a hatalom birtokosai békeszeretetöket 'erősítgették. Az európai horizonton ülő vészfellegek fejünk fölé torlódtak s éveken át hol sűrűsödve, hol meg ritkulva ott borongtak. Atmoszféránk feszültsége időről-időre szinte tűrhetetlenné vált és mi készen állottunk minden pillanatban a zivatar kitörésére. De a vész bizonyossága mögött mindig ott lappangott egy reménykedő hátha. Hátha az egyiivétartozás érzete, a kiküzdött kulturjavak féltése és a zökkenés nélküli haladás biztosítása erősebbek lesznek, mint a vesztünkre törő ellenséges erők. Az utolsó pillanatig bíztunk a béke lehetőségében, mert a diplomácia hazug erőlködéseit őszinte igyekezetnek vettük. Békét vártunk és ime ránk viharzott a történelem legkegyetlenebb szenzációja, a világháború oly borzalmas alakban és arányokban, melyek túlszárnyalják a legmerészebb fantázia képeit. 1913. a békének emelnek hajlékot. 1914. a háború elszabadult fúriája országokat átfogó csatatereken a legyilkolt ezrek tetemeiből emel hekatombákat. Lehet-e ennél kegyetlenebb ellentétet képzelni? Minden, amiben bizakodtunk ellenünkre fordult. Bíztunk az európai népek, a febér faj együttérzésében és ime elleneink reánk szabadították Ázsia és Afrika színes népeit. Bíztunk a közös kultúra összekovácsoló erejében és ime ellenségeink a civilizáció védelmének hazug örve alatt vad és félvad hordákkal törnek reánk. Érthető, ha ennyi csalódás sokunk lelkében megölte azt a naiv optimizmust, mellyel a racionalizmus szellemi örökségeként megszoktuk az emberiség jövőjét, haladását tekinteni, helyén felfakasztotta a pesszimizmus bőségesen bugyogó forrását s a keserű kérdések egész légióját hozta ajkunkra: Vájjon a modern ember, ki a bámulatosan fejlett technika alkotásait használja embertársai irtására, felette áll-e az ősembernek, aki bunkóval ütötte le ellenfelét ? Van-e egyáltalában haladás ? Az előttünk lebegő ideálok felé való közeledésünk tényleges-e vagy tisztán csak optikai csalódás ? A világháború első napjaiban kétségbeejtőnek találtuk azt a gondolatot, hogy művelt nemzetek kétezer esztendőn át tartó keresztény nevelés után a legborzasztóbb öldöklő eszközökkel felfegyverezve egymásra rontsanak, hogy nagyjában egyforma emberek, kik a legfőbb erkölcsi kategorikus imperativust abban látták, 1 Mansbach J.: Nationalismus und christlicher Universalismus Hochland 9. évf. (1912.) 401. 1.