Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1912

19 talatait és benyomásait, feltárhassák érdeklődési körüket. Ezzel nyerik meg leginkább szeretetöket, ezzel nyernek legtöbb anyagot és alkalmat lelkiviláguk irányítására, bizalmas megbeszélésekre, melyek akárhányszor döntő befolyással lesznek a gyermekek lelki fejlődésére. A legtöbb gyermek észreveszi, hogy bizonyos előnyöket csikarhat ki magának hízelgéssel s ennek állandó gyakorlása rövidesen mesterré teszi őt a tettetésben, képmutatásban. Mindenki tapasztalhatta, hogy vannak gyermekek, kik hízelgésben vetekednek a macskákkal. Az ilyenekről szokták mondani, hogy nem lehet tőlük semmit se megtagadni. Kicsiny korukban a kicsit s ennek természetes fejleményeként nagy korukban a nagyot sem. Nem, mert észrevették, hogy ez a fegyverök, ez az erejök s ezt bőven kiaknázzák, ha érdekeik úgy kívánják. Figyeljük meg csak az olyan gyermeket, kit ajándékkal, vagy más kedvezéssel szoktak sírás közben elhallgattatni. Nem kezd-e mindjárt bömbölni, ha kéréssel nem sikerül elérnie, amit el szeretne nyerni. Már Rousseau figyelmeztetett bennünket, hogy tiszteljük a gyermek könnyeit, ha valami szükségletének ad velők kifejezést, de ne engedjük, hogy ezek a gyermek fegyvereivé legyenek velünk szemben. Ezt a hízelgési tünetet legjobb kiküszöbölni, többet árt, mint használ. Szeretni is okosan kell. Az ilyen apró, sikerre vezető képmutatások eredménye az egyenesség, az őszinteség igazi, erős ellentéte : a tudatos, szándékos, a magunk megtagadására kész képmutatás. „Mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek", mondja az írás (Ján. 8, 34.). A képmutató is előbb-utóbb szolgája lesz szokássá vált rossz tulajdonságának. Az élet a gondolkodó embernek ezerszámra szolgáltatja e tekintetben a meggyőzőnél meggyőzőbb tényeket. A képmutatással rokon a stréberség, melynek lényege az, hogy másnak: értékesebbnek, hasznavehetőbbnek, különbnek tüntesse fel magát valaki, mint a milyen, hogy ezzel mások fölébe kerekedjék. Egyike ez azon veszedelmes dudvaneműeknek, melyeket szorgalmasan kell irtogatnunk, hogyha rájuk a gyermek lelkében hajlandóságot fedezünk fel. Egyáltalán szoktassuk rá a gyermeket arra, hogy ne kerülő úton, hanem a maga emberségéből váljék valamivé. Ezzel több jót teszünk vele, mintha az ellenkező hajlandóság ápolásával esetleg pillanatnyi sikereket éretünk el vele, mert beleplántáljuk az önbecsülésnek, az egyenes út szeretetének, a nemes ambíciónak csíráit. S ez mindig fontosabb, maradandóbb és boldogítóbb eredmény, mint annak tudata, hogy erőszakos, igaztalan előrejutásával mennyi emberben rontotta le a saját becsülését. Irtogatnunk kell a gyermek lelkéből a hazudozásra való hajlandóságot. Ha a hazug fiúról szóló mesét elmondjuk neki, ne a külső eredményt domborítsuk ki, t, i. azt, hogy széttépték a farkasok, hanem azt a belső, az ő sorsára igazában döntő fontosságú változást, mely a 2