Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1912

16 mezés útján fejlődik; a legkeményebb Önfegyelem pedig íi leggyöngédebb lelkiismeretből fakad. Minden igazi férfiasság alapja tehát a lelkiismeretesség kultusza".

1 A mai társadalmi viszonyok között úgyszólván alig jut az embernek ideje arra, hogy magával foglalkozzék. Akár be akarjuk vallani, akár nem, „félünk magunkkal lenni". Csak azt az időt tartjuk kellemesen eltöltöttnek, melyet szórakozással töltünk. „Izgalmas, de egyszersmind üres életet élünk".

3 S mivel ennyire félünk magunkkal foglalkozni, nem ismerjük magunkat, sem erényeinket, sem fogyatkozásainkat, sem képességeinket, sem erőink természetes határait s ennek az önismeretlenségnek kifolyása az a kritikátlanság, mellyel beszélünk és cselekszünk. Nagyon fontos, hogy a gyermekeket rászoktassuk arra, hogy kritikával kisérjék beszédüket és tetteiket. Mennyi szeretetlenség, mennyi kíméletlenség, durvaság, mennyi igazságtalan ítélet, mennyi helytelen, elhamarkodott, sértő, hiányos belátással elkövetett cselekedet szűnnék meg azzal, hogy urai és bírái volnánk önmagunknak'. Ne gondoljuk, hogy a gyermekeket erre nem lehet rászoktatni. A gyermek gondolkodik, ítéletet mond, helyesel, vagy helytelenít. Ha másokkal szemben kritikát gyakorol, rá lehet szoktatni arra is, hogy kritikusa legyen saját magának, ha megértetjük vele, mekkora foka az önuralomnak az a jelenség, hogy az ember indulatai, szenvedélyei, ösztönei, szavai és cselekedetei urává lesz. Az ilyen ember a szabad ember. Erre első sorban jó példát kell adniok azoknak, kik a gyermek nevelésével foglalkoznak. De méltán hangsúlyozza Foerster,

3 hogy nem elég a szép példa, a prédikáció. A gyermeknek meg kell magyaráznunk, hogy a saját viszonyai között miként valósíthat meg valamit. Nem elég az értelem felvilágosítása; ez mitsem ér az akarat tettre bírása nélkül. Az erkölcsi nevelés lényege a gyermek részéről az önkéntes közreműködés. A gyermek figyelmét fel kell hívni arra, milyen hatással vannak, milyen következménynyel járnak cselekedetei. Ezzel neveljük benne az önkritikát és a felelősségérzetet, a lelkiismeretességet. Egy könnyelműen odadobott szó, egy vállrángatás, egy ajkbiggyesztés, egy elutasító mozdulat mily hatással lehet másokra! Sokszor mondjuk: nem tudom, miért neheztel, tudtommal nem bántottam meg. Csak nem emlékszünk rá, mert nem kisértük figyelemmel magunkat. Az önkritika, az önuralom kifolyása a figyelem, a türelem, méltányosság, igazságosság mások iránt. 1 Fr. W. Foerster : A keresztény ós modern pedagógia. A Szociális Missió társulat Értesítője. II. 1912. 14. 1. 2 Payot: Az akarat nevelése. 12. 1. 3 Fr. W. Foerster: Jugendlehre. Berlin; 1910. 12. 1.