Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1910

58 tetsző, de titáni erőt követelő munkát. Az olaj vastagon csurog a gépeken, mintha kormosán izzadnának a folytonos munkában. Majd az öntött vasedények, lábasok, fazekak termeit nézzük végig, míg oda nem érünk, ahol a dísztárgyak, szobrok készülnek, csinosodnak. De itt már egyre jobban kell sietnünk, mert az idő múlik s bukdácsolva törtetünk át az elrepedt vagy rosszul sikerült öntvények halmaza között az egyik szénbánya lejárathoz. Gépháza csodálatra indít. Egyetlen ember kezeli a felvonó készüléket, az ő éberségétől, ügyességétől függ annyi ember élete. Nyugodtan ül székében, egyik kezével indítja a gépet, a másikkal egy pillanat alatt megfékezi. Szemei a jelző készülékeken járnak, amelyek mutatják a felvonó járását, a mélységet, ahol van, az indulás, érkezés, gyorsítás, fékezés idejét, szóval mindent, ami csak szükséges. A hatalmas kerék, melyről lassan csavarodik le a vastag kötél és nyúlik át a tárnalejáró fölött majd előre, majd visszafelé forgó kerekére, pontosan engedelmeskedik minden kézmozdulatának és egy pillanat alatt megáll, ha a fékező nagy vashengert hozzászorítja. E biztonság láttára többen kedvet is kaptak, hogy a tárnába leszálljanak és a vezető mérnök úrral együtt bányászlámpákkal felszerelve le is mentek. Benyomásaikról elragadtatással nyilatkoztak, de a külső jelek nem egészen álltak összhangban e nyilatkozatokkal. A lift nagyon elhamarkodva siet lefelé. Az idő letelt, az állomás felé kell tartani. Újra végig élvezzük a gyönyörű útat s most már a Zsittini völgy hídjának túlsó végéről visszatekintve az alagút torkába, meglátjuk a hires Madonna-képet is. Az alagút folyósóján eleinte egészen végigláthatunk, de amint vonat halad, az alagút fordul, nyílása egyre összébb szorul, az áttörő világosság hosszú, fehérruhás nőalakot mutat: az Immaculatát. Lassan haladunk lefelé. Az este egyre sűrűbb fátyollal borítja be a hegyeket, a lámpa fénye egyre erősebben tükröződik vissza a kocsi ablakáról, mely lassankint fekete tükörré válik. Csak az állomások, majd Oravica utcáinak lámpafénye tör át rajta. Ez az út még szebb volt, mint a tegnapi. Oravicáról már reggel félhétkor indultunk Báziás felé. Jaszenováig az út ismétlés. A harmadszor feltűnő Verseci-hegyek már jó ismerőseink. Jaszenova után csak Fehértemplom tornyai, magasra nyúló épületei, csinos állomása vonja magára figyelmünket, mely már itt is csak a nehezen várt Duna után leskelődik. A várakozás türelmetlenséggé fokozódik, míg végre megcsillanik a messzire látszó füzesek közt ezüstös vize. Az állomásról egyszerre a szomszédos kikötőben váró hajón termünk, mindenki a fedélzetre iparkodik és csak itt érünk rá alaposabban megnézni