Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1907

26 félni, hogy magukban, vagy másokban kárt tesznek, de az ápolók azért mindig közöttiik járnak. Megnéztünk még egy termet, hol a villamos fürdők vannak, s különböző, vízszintes és meneteles, karfával ellátott lépésgyakorló eszközök segítségével tanulnak járni, akik betegségük alatt, vagy miatt járni elfeledtek. A szomorú helyből csak nagyon keveset, a kevésbbé sötét részt láttuk, mégis elfogódott szívünk, s nagy részvéttel tekintettünk e szerencsétlen üldözöttjeire, vagy megtévelyedettjeire a veszedelmekkel teli életnek. Hátha azt láttuk volna, ami a barátságos külsejű villák falai mögé volt rejtve, az igazi élő halottak reménytelen sírjait, ahol a gondolat, az érzés

T az akarat eltépte szabályozó törvényeit s csodálatos rögeszmékben, kiszámíthatlan kedélyhangulatokban, romboló ösztönökben megnyilatkozva pusztítja óráról-órára e szerencsétleneket. A kapuig kísért ki bennünket a vígkedélyü asszony s nevető, vidám búcsúszavával enyhítette a szomorú benyomást, melyet a hely reánk tett, mert íme, itt is van jókedv, ha beteges is, itt is van remény, ha sokszor nem valósul is. Csak éltetik, csak vigasztalják azért ezeket az igazán rájuk szoruló embereket. A dombtetőn épült elmegyógyító intézetből lejövet, az Arany Jánostéren találtuk magunkat, melynek közepén a Kolozsvári testvérek által készített prágai Szt. György-szobor tökéletes utánzata áll. A kisméretű szobor kicsiny és vékony vitézével a hatalmas téren, melyen az egyetemi könyvtár impozáns, új épülete is készül, elvesz s kevés emberre lehet jó hatással. Innen még a klinikák mögött elterülő és a vegytani, meg állattani intézetet magában foglaló Botanikus-kertbe sétáltunk el. Gazdag, minden fajú növényzetének alapos megtekintésére nem volt időnk, csak a fel tünőbb csoportosítások előtt állottunk meg egy kis időre, azután szállásunkra siettünk, hol az ebéd már készen várt reánk. Ebéd után Kolozsvár gyönyörű sétaterére indultunk, melyet százados fákból álló két szép fasora tesz nemcsak hűvössé, hanem a város egyik legszebb ékességévé. A vállalkozóbb szelleműek a Szamos vizéből táplált tavon egy rövid félórát csónakáztak a büszke fehér hattyúk és bukdácsoló vízityúkok között, a többiek a partról nézték őket és a hatalmas fák alatt üldögélve a hattyúkat etették, vagy a csónakázókat bírálgatták, az ügyetleneket csúfolták, az ügyesebbeket versenyzésre buzdították. Az idő gyorsan letelt, s kedvetlenül hagyták el a csónakot, hogy a Fellegvárba indulhassunk. Meglehetősen magas domb ez, melynek lábához a Szamos vashídja vezet. Oldalát egyfelől egymás hátára csudálatos rendetlenségben épült apró kunyhók födik. Utcáról itt szó sem lehet. A földLe vájt, vagy fából készített lépcsőkön kapaszkodhatik fel az ember egyik ház udvarán át a másikba. Rozoga épületek ezek. Ha egy nagyobb lenne közöttük, mindig attól kellene félni, hogy legurul és a többit mind lesepri maga