Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1903

21 egymásra vagyunk utalva s eltekintve a tökéletesen elkülönített élet lehetetlenségétó'l, aki csak későn kerül össze s jön sűrűbb érintkezésbe másokkal az érdes, ügyetlen, bizalmatlan lesz vagy sokszor nagyon is túlbecsüli önmagát. Már pedig az iskola a gyermekre nézve az első kis társadalom, amelybe a családi megszokott fészekből először lép, s ahol hasonló korúakkal együtt, akikhez leginkább vonzódik, igazi egyénné, valóságos jellemmé fejlődik ki. A magánnevelésben azonban a folyton korosabbakkal való érintkezés, a szüntelen gyámkodás, atyáskodás minden családtag részéről, az együttlétből kifejlődő túlságos szeretet, ennek következménye: a fegyelmetlenség, kellő rend hiánya, elkényeztetés elpuhulttá, akaratnélküli bábbá teszi vagy egy másik még veszedelmesebb szélsőségbe sodorja s makrancossá, később az életben makaccsá fejleszti. Első pillanatra tehát, különösen az erkölcsiséget tekintve, a házi vagy magánnevelés látszik előnyösebbnek, ha azonban mindazon lehetőségekre, körülményekre gondolunk, melyek az embert földi életében utóiérhetik és környékezik, szóval a gyakorlati életre: akkor az igazi vallásos, erkölcsös oktató iskolának kell adnunk az előnyt. Kérdés most már, van-e ilyen iskola egyáltalában s mennyiben helyettesíti, illetőleg csak egészíti ki a szülők nevelői tisztét? Vallásra, erkölcsre jelenleg minden iskolában tanítanak. Hogy mennyire töltik be fontos feladatukat, annak megvizsgálása általában nem ide tartozik. A vallásosság nevelését mi kijelölt célunknak megfelelőleg csupán az úgynevezett középiskolákban fogjuk vizsgálni. A népiskolák vallásos neveléséről csak annyiban emlékezünk meg, amennyiben ez az általános vallásos oktatás s a családtól a középiskoláig vezető út tanulmányainak megértéséhez okvetetlenül szükséges. Nem elég csak a családban nevelni a gyermeket vallásosságra, ezt a tevékenységet folytatni is kell az iskolában. Ha csak addig ápoljuk, öntözzük a kis csemetét, míg a földből kidugja első hajtásait, azután pedig nemcsak magára hagyjuk, hanem még a természetes öntözést is elvonjuk tőle, sohasem fog az gyümölcsöt teremni. Így vagyunk a gyermekekkel is. Ha azt a kis vallásosságot, amit magába szívott a család légkörében, nem ápoljuk, nem erősítjük, újabb támasztó ismeretpontokkal körül nem sáncoljuk, sőt ellenkezőleg veszendőben hagyjuk, vele nem törődünk : hamar kivész annak még a csirája is. Tudták, elismerték ezt mindenkor és mindenhol. Azt tartották ugyanis hogy »az iskola úgy tartozik a család épületéhez, mint a templomhoz ; annak kiegészítő része, ennek előcsarnoka s mindkettő a nevelés szent hajléka.« Mint láttuk, nagy szükség van reá részint kiegészítés, továbbfejlesztés és megerősítés céljából, részint pedig azon egyszerű, de mégis majdnem hihetetlenül hangzó okból, hogy vannak oly szülők is, akik vagy épen nem nevelik gyermekeiket vallásosságra, vagy ami még rosszabb, szavaikkal, példáikkal a vallástalanság örvényébe kényszerítik gyermekeiket. Mert legkevésbbé van igazuk azoknak, akik nagy hangon hirdetik a keresztény vallás csődjét,