Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1903

22 mely már képtelen bennünket boldogítani. Nem a vallásban, nem az elvekben van a hiba, azokban meg van az éltető erő, hanem mibennünk van, képviselőiben és követőiben egyaránt. Nagyobbrészt azokban, akik becsülettel akarják pótolni a vallást. Egyébiránt még az erényt mindig tövissel ábrázolták, ellenben a bűn oly könnyű és édes! Nem a vallás jutott tehát csődbe, hanem az emberek ! Uj emberekre van szüksége ennek a mi rothadt korunknak és igazi, gyakorlati kereszténységre s akkor majd visszatér Isten dicsősége és meg lesz megint az emberiség rég óhajtott békessége. De elszorul a szívünk, midőn látjuk s napról-napra mind sűrűbben tapasztaljuk, hogy olyan gyerekek jönnek az iskolába, akik még a Miatyánkot sem tudják. Ezeket vagy nem tanították rá, vagy épen ellenkezőleg annak hiábavalóságáról beszéltek nekik. Ilyeneket látva, tapasztalva látjuk aztán be valójában, hogy mennyire szükség van legalább az iskolában tanítani a vallásosságot. Ebből aztán kiélesedik a legnagyobb ellentét, valóságos lelki küzdelem szülő és gyermek között. Nem kell messze mennünk, hogy az iskola és család közötti ezen sajnálatos viszonyról meggyőződést szerezzünk magunknak, csak egy kicsit szét kell néznünk s nem tagadhatjuk, hogy az emberek igen nagy része már elvetette azon hitet, melyet az iskolában tanult s hogy az úgynevezett műveltebbeknek legnagyobb része tagadja azon felekezeti vallástételt, mely szerintük csak a multak álláspontjának felel meg. De e műveltebbek nagyrészt szülők, még pedig iskolás gyermekek szülői ! Valóban igazat kell adnunk azon nézetnek, a következmények ferde levonása nélkül, — mely a család és iskola közötti kiáltó ellentétet a következőleg festi: »A gyermek mosolyogni látja atyját oly tanok felett, melyeknek hivéséhez a vallástanító a gyermek üdvét kötötte. Az iskolában van ördög, a szülői házban nincs; az iskolában szt.-háromság taníttatik, otthon csak egy Istent imádnak. Az iskolában gyónást követelnek s az apa meggyőződése ellenére nem akar gyónni. S hogy a rendszeres képmutató nevelés tetőpontra hágjon, ugyanezen szülők elmennek ugyanezen gyermekek szemökláttára komáknak, s elmondják s vallják a keresztelés alkalmával a templomban azon vallástételt, melyet a házban tagadnak. Akit a szó meg nem ront, megrontja a példa, különösen az iskola és a szülői ház közti ellentét.«

1 A hitetlen ember a tapasztalat szerint rosz apa, rosz emberbarát és rosz honpolgár. Mit várhatunk aztán egy rosz embertől gyermekeit illetőleg az emberi társadalomra nézve ? Gyermekeit olyanokká iparkodik nevelni, mint amilyen ő maga, Istentelenné, rosszá ! A társadalomnak azonban kötelessége azt megelőzni s némikép ellensúlyozni azáltal, hogy az iskolában tanítsa a gyermeket vallásosságra. Jaj a gyermeknek, — mondja egy tapasztalt tanító — kinek hitetlen ember jutott apjául; mert idejekorán elköltözik szívéből az ártatlanság, hogy helyet adjon a bűnnek, melyet apja példájából tanult ; 1 Bánhegyi István : »A felekezeti iskoláztatás veszélye.« fc>7, I,