Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1902

24 A „magam vagyok magamnak alkotója" Madách-féle mondás némi világosságot önthet e talánvszerü kérdés megfejtésére. Amely perctől kezdve egyedül önmagában bízik az ember, amely pillanattól fogva a józan ész kizárólagos Ítélőszéke minden cselekedetének: attól a pillanattól fogva esetleges boldogságát önmagának köszönheti, gyakori szenvedései és boldogtalanságára pedig gyógyító balzsamot csak önmagától remélhet. De az emberi értelem, az annyira hangoztatott józan ész, az emberi tudomány: véges, tehát tökéletlen, millió és millió csorbával van tele. Ha számításában csalódik, ha türelmetlenségében nem találja meg azonnal a gyógyító orvosságot sajgó sebére, ha következtetései végeredményeikben meghiúsítják kedvenc tervezgetéseit: néha még próbálgat, kísérletez egynehányszor, de csakhamar szárnyaszegetten hullik alá, elcsügged és végkép átadja magát annak a gondolatnak, hogy a természet — mert csak ebben hisz — nem igazságos, neki semmi sem sikerül, az ő osztályrésze csak a boldogtalanság. Tovább azonban nem megy. minthogy felfogása mellett nem is mehet: elcsüggedésében, elkeseredésében nincs hova appellálnia, esze a legfelsőbb Ítélőszék. És talán nem volt kor. nem volt idő, mikor az ész és a hamisan hirdetett fölvilágosodás oly nagy, mondhatnók isteni imádásban részesült volna, mint napjainkban, midőn a legtöbb helyen egyedül az ész kiképzésére fordítanak minden gondot. Viszont alig volt idő, midőn a boldogtalan családok száma nagyobb lett volna, mint jelenleg. A két jelenség között pedig a szervi összekötő kapcsot megtalálni vajmi könnyő. Az ész kultuszát nemcsak a legmagasabb körökben, az úgynevezett szellemi arisztokráciánál találjuk már meg, mint midőn e pestis terjedni kezdett, — behatolt már e hírhedt felvilágosodás fénye a ragyogó kastélyból le az utolsó nyomorult viskóba is. Megterrnette egyszersmind gyászos gyümölcseit mindenütt: földúlta a családi összetartás szívós kötelékeit; elidegenítette egymástól a házasfeleket; az urat a szolgával, ezt urával, a szülőt gyermekével és viszont két ellenséges táborra osztotta. A mióta sokaknak az ész az Istenük, nőttön nő az emberiség nyomora, a házastársak türelmetlen versengése, a gyermekek egyenetlensége, gonoszsága és elvadulása. Oh, de nem volt ez mindig így! Nem akarunk tisztán s egyedül a régi közmondás igazságára hivatkozni, hogy: „Laudamus veteres, sed nostris utimur annis", de hogyha a történelem, az idők tanujának bizonyságtételét hívjuk vézetőnkül, látni fogjuk, hogy a hol most nyomor, szenvedés, sebzett szivek, a szeretet letarolt, kopár mezői terülnek el: a családban, ott régen öröm, boldogság, a szeretet és viszontszeretet nemes érzelmei tündököltek.