Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

25 közt, kit nem gondoz senki. Piszokban kéjelgő Diogenes a szalonkabátos német filozófusok közt. Pedig lakossága megközelíti a negyvenezret, vidéke termékeny, ipara fejlett. Terjeszkedik határokban, növekszik anyagban, csak a színe színtelen, nézése kellemetlen. Olyan, mint a penészgomba. Pedig nevezetes tradicziók fűződnek történetéhez. Már a rómaiak felismerék helyzetének fontosságát s azért kereskedelmi középpontjukká tették a Castra Reginát. Majd a bajor Agilolfing fejedelmi családnak lett a fővárosa. A tizennegyedik száztól a tizenötödik százig Délnémetországnak nem volt nevezetesebb városa nálánál. A tizenhetedik száztól egész a jelen száz hajnaláig itt tartották a német birodalmi gyűléseket. Csalogató csillag volt ez a város a mi őseink előtt is. A kalandos hadjáratoknak egyik czélpontja, mert sok vala kincse s nagy vala gazdagsága. De itt is hullott le a magyarok szerencsecsillaga. Augsburgnál foglyul ejtett magyarok közül ide hurczolták a három legjobb magyar vezért: Lehelt, Bulcsut és Surt. Bitóra Ítélték. A leggyalázatosabb halálra, mely hőst érhet. Nem is szenvedhette el a gyalázatot a Képes Krónika írója. Megboszulta magát legaláb írásban. Úgy írja, hogy Konrád császár (pedig Nagy Ottó a császár) megengedte Lehelnek, hogy kürtjébe utoljára fujhasson. Lehel e kürttel úgy vágta fejbe Konrádot, hogy az szörnyet halt. Úgy szerettem volna megkeresni a helyet, hol három nagy vezérünk bitóhalált halt; úgy szerettem volna megölelni a rögöt, melynek minden porszeme oly drága volna nekünk; de emlék nem őrzi e helyet, hagyomány nem beszél róla; csak a mi szívünk dobbanását nem akasztja meg az idő, csak a mi hagyományunk nem felejti el a regensburgi gyalázatot. De ne hagyjuk figyelmen kívül nyilvános épületeit sem. Az ezüst gomb a kopott dolmányon nagyon kiáltoz. Ilyen a régi nagy városháza. Ez a bizarrul szabálytalan épület, melyre két század munkája nyomta rá bélyegét, a tizennegyedik és tizenhetedik századból való. Csúnya vörös színre mázolt, mint minden ház Bajorországban. S a mi a fő, mind emeletes, fölfelé tör, hegyes szögben végződik, alulról fölfelé folyton kevesbedö ablakkal, legtetején egyablakos padlásszoba, vagy talán galambdúcz, ahogy tetszik. A fő, hogy emeletes legyen. Ilyenek a parasztházak is; viskók, de emeletesek. Csak a bakterházak földszintesek, de kárpótlásul oly czifra vörösek, mint kis helyeken nálunk a vágóhidak, vagy a mészárszékek. A modern házakat is ebben az ó-germán-stilben építik. Világért sem engednek a régiségből. A mi régi, becsesebb mint az uj. Egy ily régi ház falán olvastuk négy versszakos ékes német rigmusokban, hogy ebben a házban csókolta meg először V. Károly német császár Barbara kisasszonyt, ki viszonzásul Don Jüannal, a lepantói hőssel