Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

183 ség, de nem akarják mutatni. A külsőségekre, a nyilvános szereplésre, a mulatozásra sokat adnak. Inkább otthonában koplal, csak a nyilvánosság előtt mutathassa jólétét. És hogy örül, hogy lelkesedik, ha megdicsérik valamijét, kész az udvariasság végső határáig is menni, bár alapjában nem szereti az idegent, féltékeny szemmel nézi. Ha hiúságának egy kissé hízeleg valaki, úgy már levette lábáról. Különösen kellemetlen dolog az a tolakodó kéregetés, az a szemtelen koldustempó, melytől nem ment sem Andalúzia, sem Castilia, de egy rész sem. A kolduló gyerkőczök csapatosan rohanják meg az utast, ha egy állomáson leszáll; ha fönnmarad, akkor a kupéba tolakodnak s nem tágítanak, míg egykét centimest nem kapnak, vagy formálisan ki nem löki őket az ember. Az idegent rögtön felismerik és a vonatvezető is mintha ilyenkor kivételt tenne velük. De nemcsak gyerkőczök, hanem öreg koldusok néha csoportosan várják a vonatot. És legalábbb imádkoznának vagy tisztességen könyörögnének alamizsnáért. Az ő könyörgésük csak egy szó: Sinorito! — és ezt milliószor mondják el jajgatva, nyafogva vagy szinte fenyegetve. Micsoda szegénység ez. Szinte sír az ember e nép fölött, látva a jelent s visszagondolva a múltra. Végre Sevillában vagyunk, Andalúzia fővárosában, a melyről a spanyol dal azt mondja, hogy a hány város van csak a földkerekségén, Sevilla a legdicsőbb, a legszebb. A Plaza de S. Fernandon vettünk lakást, a város főterén és fősétányán. Csupa hatalmas pálmafa veszi körül a teret, melyen éjszakánkint a sétáló közönség hemzseg spanyol zene concertjei mellett. Miután bármely gabonazsákolóval való versenyképességünket elvesztettük, mert annyira porosak voltunk, kiültünk mi is az erkélyünkre és néztük a szórakozó közönséget, Andalúzia hires szépségeit, hallgattuk a spanyol dalt és zenét, míg az álom elnyomott. A sétaközönség csak jóval éjfél után távozott lakába. Midőn másnap hajnalban fölkeltünk, nagy harczot kellett vívnunk szolgánkkal. Itt ugyanis nein a fogadóban tisztítják meg az ember czipőjét, hanem a czipőtisztító hivatalban. Messze is volt, meg sok is volt a dolga, a „sálon per limpiar el calzado"-nak, azért jó soká kellett várnunk De legalább kárpótolta mérgünket a sevillai fényináz. Olyan volt, mintha belakkozták volna. Most már gyerünk egy másik tisztító hivatalba, melynél nagyobb hírre e nemben még egy másik nem vergődött. Keressük fel a sevillai borbélyt. Mert Sevillában lenni és meg nem borotválkozni, abszurdum. Sevilla és a sevillai borbély két elválaszthatatlan fogalom. Nem is borotválkoztunk napokon keresztül, hadd mutassa meg a híres Figaro irtóművészetét tarlós képünkön. Művészetében nem csalódtunk, jobban borotvál minden más borbélynál. A német borbélynak ritkán van jó kése és mindig félmunkát végez, akkor is megkínozza az emberi.