Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

szép és fiatal Minuto, kinek oly fényes jövője lesz, ha valamely bika meg nem akasztja útjában. Büszke is a fiatal espada erre a tüntetésre s kissé elkapatott és ideges. Ez lesz a veszedelme. Balkezébe veszi a kis vörös posztót, a muletát, jobbjába a hosszú, egyenes toledoi kardot. Szokott grandezzával lejt a bika felé. Az ezernyi legyezők lázasan csapkodnak, a bájos madrilenák előrehajolnak, ki tudja hánynak szíve ver ezért a fiatal, szép Minutóért, mert az espadak a legnagyobb nőhódítók. Minuto oldalt hajlik, a muletát a bika felé tartja, ez felócsudik percznyi tétlenségéből s nekiront a posztónak; Minuto elkapja, újra másik oldalról nyújtja, uj roham ; a közönség felsziszszen, szívünk erősebben ver, mert oly közel s oly merészen forgolódik a bika szarvai előtt, hogy legott felszúrja. S minél nagyobb a közönség megilletődése, annál nagyobb az ő vakmerősége. Megfogja szarvát is s ügyes ugrással kikerüli a döfést. Úgy játszik a félelmetes ellenséggel, mint mi a kis gyermekkel nyugodtan, biztosan, vidáman. A bika fáradhatatlan az öklelésben, néha elfogja a vörös posztót s vesződik vele, mialatt Minutó egykedvűen pengeti kardját vagy üdvözli a közönséget vagy talán csak egyet a közönségből 1 Már-már kissé mereven megáll, hátradől, méregeti kardját, lesi a kedvező pillanatot, a közönség újra tombol, üvölt győzelmének biztos tudatában, Minuto czéloz, lábizmai megfeszülnek, szúrásra emeli a kardot s nekifut a bikának. Egy pillanatban elhűlt mindnyájunk vére . . . Minutot a bika szarvára fogta s magasra hajítja a levegőben, majd leesve, maga alá teperi s menten fölszabja, ha hirtelen ott nem terem egy chulo, ki vörös köpenyét a bika elé tartja s ez ezt az akadályt ökleli föl, hogy azután végezzen ellenfelével. Ezalatt ketten hirtelen kivonszolják a bika alól s kiviszik, amíg a bika a chuló után rohan. Meghalt! — megsebesült — meghalt! — hangzik a rémes kiáltás. Első pillanatban magam is azt hivém, mert midőn vitték, feje élettelenül hanyatlott alá, kezeivel szive táját szorította. A sebzés ott történt, de nem hatolt a szívéig, a bordái közé döfte szarvát s úgy hajította a levegőbe. Két hirnök szalad most körül, hirdetvén, hogy Minuto él. Másnap az újságokból tudtuk meg, hogy sebe jelentékeny ugyan, de nem életveszedelmes. Többet nem hallottam felőle. De a viadalnak tovább kell folynia, mert a spanyol közmondás szerint: „a holtaknak és a sebesülteknek nincsenek barátjaik." Most a kis Bébének kell helytállania. Őnekie kell megölnie mind az öt hátralevő bikát is. Micsoda óriási feladat ez most, midőn társa, kinek híre nagyobb is az övénél, odakünn haldoklik. De Bébé nem hagyja magát, bár sápadt s talán még reszket is pillanatig, de a boszú ébred föl benne, hogy végezzen e veszedelmes fenevaddal. Elülről kezdi a bika boszantását s oly hosszan, oly kecsesen, oly műértőleg, hogy kezünk önkénytelenül tapsra kész. Itt végre a pillanat. A vad óriás szeme káprázni kezd, hipnotizálja ez 9