Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

125 már előre örül neki mindenki, hogy fogja leszúrni ő is a bikát egyszerre az espadával, legalább a tekintetével. Tíz órakor kezdődött a látványosság, de négykor már mindenki elindult. Villanyos vasút csilingelése, négyes és ötösével befogott öszvérek hajszolása, pompás fogatok robogása, tengernyi nép hullámzása, mind a toros előjele. Nem is csoda, tizenötezer embernek kell ötre összeverődnie s össze is jönne még több is, ha hely volna. Mert a madridi czirkus terjedelmére nézve nem a legnagyobb ; a sevillai 20 ezer, a barceloni 11 ezer embert fogad be. Alakja olyan, mint a római czirkuszoké. Felül fedetlen, lépcsőzetesen emelkedő kőpadokkal, igen szűkre szabott helyekkel. Átjárók nincsenek, a ki később jön, az az ülőkön keresztül kapaszkodik helyére. S ezt nagyon is kedélyesen teszik. Kezet kérnek, hogy húzzák őket fölfelé; majd vállunkba kapaszkodnak, hátunkra támaszkodnak s ezt tűrni kell, mert tűrni szokás. Odakünn is százával tolong a szegénység, kiknek nincs költségük, hogy bejöhessenek, de a kik azért lelkesedni fognak, ujjongani, éljenezni vagy fütyülni, a milyen lesz a hangulat odabenn s a kik legalább a megölt, megvérzett bika hullája fölött fognak gyönyörködni, midőn a díszes öszvérfogat azt kivonszolja. Fél ötkor jóformán már megtelt a czirkusz. Sokan ott lenn ácsorognak a küzdőtéren, melyet most öntöznek, itt beszélnek a viadorokról s a bikák minéműségéről. Mind hangosabb és hangosabbá lesz a zaj. Lárma, fütyülés, vihogás összevegyül a légben, a víz, a mogyoró és hűsítőárusok kurjantásával, majd a nézők kiáltozásával: Agua fresca, friss vizet! — mert sokan idehozzák uzsonnájukat, itt falatoznak; mások meg bőrkulacsban bort hoznak s azzal kínálják szomszédjaikat. A társaság a legtarkább, de az arczkifejezés egy: a boldogság, az élvezetvágy. Kifogástalan sennorok, igazi caballeros és ragyogó szépségű sennorák és sennoriták, asszonyok és leányok, elitjei a spanyol hölgyvilágnak, kiknek szénfekete szemük éget mint a tüzes szén s nedves, mintha könyben úszna; egész szeme tája sötéten árnyékolt; kiknek haja szinte kék, annyira fekete; kiknek arczszíne kreol-barna, halavány, egész a sáppadtság határáig, de e halaványság tüzet takar. Ezek azok a világhírű spanyol madrilenák, kik párisiasan öltözködnek a régi mantilla helyett, pedig szebben simul lenge termetükhöz az andalúziai öltözék; kik festik is magukat, de nem kokettek ; kik oly művészi bravúrral fésülködnek, mint sehol a világon. Kedvesen beszélgetnek a dallamos spanyol nyelven, szavuk csengő, mint csacska mandolin s dalos, mint a búsongó gitár; oly elegancziával legyezik magukat, amilyennel megköszönik a lovagnak, ki akarva vagy akaratlanul elejtett legyezőjüket fölveszi: Ah Sennor, muchas grazias! Ők adják meg a társa-