Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1899

34 kételkedik majd benne, látván a kiállított, tehát alkalmasint mintaszerű festmény elrajzolását. Kinek higyjen, tanárának-e vagy a művésznek? Hiába, őszi vagy tavaszi tárlataink az idő kemény kritikája által meg nem rostált festményeinek megtekintése úgy tűnik fel nekünk, mintha a középiskolai ifjúságot napjaink irodalmába vezetnök be és a magánolvasmányok közé Kóbor Tamás tárczáit és Dura Máté költeményeit kevernők. A gyermeki kedélyt a bizarr, különczködő, feltűnő kapja meg, a comicus oldalokat rögtön kiérzi, ezek ragadják meg figyelmét; arra, hogy az isteni ihletű művészi lélekből fejlett Ízlésű lélekhez szóló szépet lássa, nem elegendő néhány órai praeparálás, az csak hosszú, lassú munkának, gondos vezetésnek lehet eredménye. Aztán hány képe van őszi és tavaszi tárlatainknak, melyeket hivatalból nem volna szabad az ifjúságnak bemutatni, mert ha van is benne szép, nem azt látja meg, hanem igenis azt, a mi phantasiáját a legkárosabb irányba tereli és izgatja! — Azután felemlít egy iskolát, melynek növendékei között a legtöbbnek épen olyan festmények tetszettek legjobban, melyekre a kérdező tanár legkevésbbé sem számított, nem is számíthatott, mert ha volt is a tárlaton sok más kép, azoknál nyersebb, brutálisabb, avagy meztelenebb aligha volt egy is, mint a melyek az ifjaknál a legnagyobb tetszést aratták. Majd ismét a francziákra utalva így szól: „Francziaországban a művészi nevelés a középiskola egész vonalán be van hozva, szervesen beillesztve a tantervbe, úgy hogy még annak legmesszebb menő követelése is: a műtörténelem rendszeres tanítása kötelező tantárgy . . . Ott igénybe veszik a műizlés fejlesztése, a művészeti nevelés érdekében az oktatás minden segédeszközét, de azért gondosan óvakodnak attól, hogy középiskoláik ifjúságát a modern műveket kiállító két nagv , Salon"-ba vezessék, bár azok jury-je a miénknél hasonlíthatatlanul szigorúbban válogatja ki a képeket. Viszik a tanulókat válogatott csapatokban bizonyos előre meghatározott és megbeszélt képekhez, szobrokhoz a Louvre-be, vagy a Gluny-be, vagy a Trocadero-ba, de a Salon-okba sohasem kalauzolják tanítványaikat. Bizonyára nem azért maradnak el e látogatások, mert e nevelő eszközökről megfeledkeztek, hanem valószínűleg szándékosan, nyomós és talán a föntemlítettekhez hasonló okok alapján . . . Gzélszerű-e e tekintetben túltenni a francziákon ?" Hivatkozik továbbá az e téren nagy tekintélynek örvendő s hírneves tiibingai egyetemi tanárnak, Konrád Lange-nak ide vonatkozó szavaira,

1 hivatkozik végre a mindennapi tapasztalatra, mely szintén bizonyítja, hogy „vannak emberek, a kik egész Európa tárlatait és múzeumait meglátogatták s fejlett, megállapodott műizlésre még sem tettek szert azért, mert a kellő előkészítésnek, nevelésnek és tanításnak híjával voltak." 1 Ich habe die feste Ueberzeugung — und ich weiss, dass viele ebenso denke — dass der bildende Einfluss von Museen und Ausstellungen viel geringer ist, als man gewöhnlich annim. (Die künstlerische Erziehung der deutschen Jugend. 15. 1.)