Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1898

Az igazgató megnyitó beszéde, * Kedves tanuló ifjúság! Mélyen tisztelt közönség! Kötelességünk az elhunytakról való kegyeletes megemlékezés. Kétszeres kötelességünk ez nagy halottunk, megdicsőült felséges királynénk iránt, a ki míg élt, Magyarország őrangyala volt s még halálával is, a fájdalom közössége folytán, csak szorosabban fűzte össze a nemzetet és királyát, a min nagy lelke magasztos erejével folyton fáradozott. A mai napot az ö dicső emlékezetének szenteljük. E végből már előbb gyászmisén vettünk részt s imádkoztunk lelki üdveért ; most pedig összejöttünk, hogy testületileg adjunk kifejezést ama nagy fájdalomnak, melyet halála fölött egyenkint is oly mélyen érezünk. Mit is tehetnénk a csapás eme közvetlen hatása alatt egyebet. minthogy bánatba temetkezve, könyeink árjában keressünk némi enyhülést s Isten akaratában való megnyugvással adjuk meg magunkat a nagy veszteségnek, melylyel szemben szinte tehetetlenek vagyunk és imádkozzunk Érte, kit végkép elvesztettünk. Elvesztettük öt, de szelleme itt él közöttünk, emlékezetét híven őrizzük s ezt átszállítjuk örökség gyanánt az utódokra is. A maga egész teljességében csak egy marad meg részünkre: a kegyetlen fájdalom kínzó érzése. „Mert erösebb bennünk a hit, mint a kétség az iránt, hogy lesz még valaha hozzá hasonló királynénk"; hozzá, kihez a tiszta érzéseknek fönséges szálai fűztek minden magyar szivet.