Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

•34 Majd megszólítja kedvesét, félénk, kísérteties hangon, mintha ez lenne búcsúszava a szenvedés utolsó óráiban: Az óra jó későre jár, Barna kis lány alszol-e már ? Hallod-e a fülemilét, Fülemile bús énekét ? A szíve lázasan dobog, a könyei záporként ömlenek, de az alvó kis lány nem szánja meg, pedig, a ki bús dalát hallgatja, megesik a szíve rajta. Még egy esdő fohász, még egy sóhaj, a végső, melyben a szerelem fölolvadva a lélekkel együtt elszáll: Barna kis lány, ha nem alszol, Hallgasd mit e madár dalol: E madár az én szerelmem, Az én elsóhajtott lelkem. A mint a felhozott példák mutatják, a szerelmi lírikus mintegy benső kényszertől indíttatva fordul a természet képeihez, hogy lelkének azt az állapotát, mely az érzést szülte, festőiieg kifejezhesse. És itt van egyszersmind a lélektani alapja szerelmi liránk azon sajátságának, hogy a dalok legnagyobb része természetből vett képpel kezdődik. Számtalan példát hozhatnék föl úgy Petőfinek, mint sok más lírikusnak, vagy magának a népnek, mint névtelen, nagy költőnek dalaiból, de ezúttal a választást kinek-kinek a tetszésére bízom, hogy szerelmi liránk összegyűjtött kincseit olvasgatva, mindenki a maga szempontjából győződjék meg azon viszonyról, mely a dalok kezdő vagy festői és következő vagy érzelmi sorai között fennáll. Ezen természeti képek és az alany lélekállapota közt létező viszony behatóbb kutatása, bizonyára a vizsgálók mindegyikét népünk erős természeti érzékéhez fogja vezetni, mert a képek az érzékek utján mennek a lélekbe. Népünk ugyanis egyike azon nemzeteknek, melyeket a környező természet elragadó jelenségei és gazdagsága, valamint a véralkat hevessége és az ettől irányt vett képzelet nem engednek önmagokban elmélyedni, hanem minden egyes szemléletüket a természetre, mintegy rájok nézve önálló hatalomra irányítják. A külvilágnak ilyen legyőzhetetlen uralma, ilyen erős hatása alatt nem csoda, ha a képzelet annyira elhalmozza természeti képekkel a lelket, hogy eszméinek megtestesítésére akaratlanul is a kínálkozó anyaghoz nvul, vagyis természetből vett képet használ. Ezt tapasztalhatjuk kelet szellemes népeinél, a perzsa és szanszkrit irodalom bámulatra méltó termékeiben. Ez a vonás jellemzi a spanyol költészetet, mely tudvalevőleg a heves vérű és szilaj képzeletű mórokkal való huzamos érintkezés folytán gazdagodott meg a kifejezés színpompájával. Ezt