Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

13 sával állítja elénk, nem pedig képekkel, megszemélyesítéssel. De az a legérdekesebb benne, hogy a mikor a költő kitűzi magának, hogy teljesen költőietlenül fog beszélni, még akkor sem teheti azt, mert bizonyos dolgokat nem is lehet másként kifejezni, mint megszemélyesítéssel. Képek nélkül e szerint beszélni sem tudunk, képekkel meg az elvont fogalmakat is világosan tudjuk kifejezni. Mikor azt mondjuk, hogy az ifjúság tavasz, itt a kép a díszen kívül azt az élvezetet is szerzi, hogy egyszerre két tárgyat látunk, egyiket a másik képében szemléljük. Tehát a kép a fogalmat mindig élénkebben rajzolja : az élettelen tárgyat megelevenítve, a szellemit pedig megtestesítve festi elénk. És mindezt a képzelet a mi lelkünk gyönyörűségére teszi, mikor a hasonlóság, vagy rokonság alapján megélénkíti fogalmainkat, megmagyarázza homályosabb érzéseinket. Megengedi, hogy a természet különböző jelenségei, tüneményei mögött bizonyos erkölcsi motívumokat keressünk, megfelelőket azoknak, melyek bennünk élnek. Meg van ugyanis mindnyájunkban az a hajlam, hogy a természet tüneményeiben a magunk belső világának a képeit lássuk, vagy legalább azokat a természeti jelenségeket belső világunk különböző állapotaira vonatkoztassuk. Képzeletünknek ez a munkája a természet átlelkesítésében nyilvánuló elevenítő társulás. Találó példa erre Gregussnak egy nagyon elmés meséje, melynek czírnei „Nem mese" : Egy leányt két ifjú szeretett, sokáig versenyeztek, míg végre az egyik kedvező választ kapott, a másikat meg kikosarazták. A boldogtalan eltávozva körülnézett és épen borús idő lévén, ezt mondta: „íme, a természet is velem gyászol !" A másik ott maradt kedvesénél s látván a borult eget, így kiáltott, föl: „íme, az ég is megáldja a földet!" Ha jó idő lett volna, akkor a boldog szerelmes körülbelül így nyilatkozott volna : „Még az ég is velem örül!" Az elutasított meg így : „Még az ég is gúnyol!" A természetnek ez az átlelkesítése és művészi felhasználása ott kezdődik, a hol a természetnek irodalmi művelése és a természet képeiben való általános gyönyörködés veszi kezdetét. Megindul a renaissance-szal, az uj-korban pedig Rousseau egy regénve

r a „Nouvelle Héloise" (1761.) kelti fel a természet iránt való nagy lelkesedést. Ebben a genfi tó regényes környékét olyan bűvös erővel, képzeletgazdagsággal, az indulat átvitelének olyan közvetetlenségével és erejével festi, hogy vele úgyszólván az egész művelt emberiség szellemét ebbe az irányba terelte ós az esztetikai élvezetnek uj forrását nyitotta meg az emberi szellem előtt. Rousseaunak ez a hatása, a melylyel az ember szellemét így sokkal szorosabb összeköttetésbe hozta a természet képeivel, mint a milyenben az