Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

14 előtt állott, az európai irodalmakra részint közvetlen, részint közvetett volt Goethe „Werther"-e által. A mi költészetünkben is hosszú sora van az íróknak, a kiknek szeme a természet képein mereng, a kik az emberi életből jellemezni kivánt mozzanatok megértetésére és érzéseik legfinomabb árnyéklatának kifejezésére mindig a természetből vesznek képeket. Ilyenek a sok közül Kisfaludy Sándor, Kármán, Eötvös, Tompa, a kiket a természet a maga gazdagságával, szépségével meghódított és teljesen áthatott. De a természetből vett képek alkalmazásában nálunk Rosseaunak kevés hatása volt. Ebben a részben a mi lírikusainknak egy névtelen és mégis halhatatlan költő volt a legkitűnőbb mestere, a nép. Ennél találta meg hanyatló költészetünk a felfrissítő, újító elemet. Mint üde, tiszta, egészséges levegő járta át líránkat a népköltészet és belevitte dalainkba a népdalok eredeti sajátságait. Belevitte: 1. A drámaiságot, midőn az érzést egy jelenetben vagy cselekvényben megelevenítve adja elő ós a dal csak kísérete bizonyos drámai mozzanatoknak. 2. Az érzésnek az eszmetársítás útján való kifejezését, mely szerint egyik tárgy a másikat juttatja eszébe. 3. A kezdő sorok festőiségét, a naiv nagyítást, a kevés szóval sokat kifejező tömöttséget, rövidséget, a gyors átmeneteket, hirtelen fordulatokat. 4. A kültermészet megelevenítését, mely szerint az egész természetet érzése körébe vonja és szive öröme vagy fájdalma képviselőjének tünteti föl. Ezeket a sajátságokat tanulta el nálunk a Helicon a mezőtől. Költőink közül az elsők közt Czuczornak sikerült az igazi népdal hangját eltalálni a „Szántó legény dalá"-ban, mely egyike legszebb költeményeinek. A kelő hajnal fényében gyöngyharmat csillog az ugaron, melyen a deli szántó legény négy tulokkal most kezdi munkáját; fölötte egy kis pacsirta dalolva szánt, párja elébe repül és fészkébe csalogatja. A pacsirta szerelmes dala a legényt kedvesére emlékezteti. Önkéntelen kérdi tőle : „Szántó pajtás, kis madárkám, Nézz le, nem látod-e babám ? Hej ha én fönn lebeghetnék, Mindig babám felé néznék, Csáli, Gyöngyös, haj !" Minden sora oly természetes és mégis művészi. A kelő hajnal fényében ragyogó természet levegője ép oly üdítőleg hat lelkünkre, mint a romlatlan lélek természetes érzelme. A természet és kedélyvilág ez üdítő összhangzása megindít, megnemesít, fölemel, mint a hogy emelkedni érezzük lelkünket akkor, ha az ébredező természet tavaszi levegőjét szívjuk magunkba.