Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

4 mutatni. (Az 1850. évtől a mult tanév végéig megjelent középiskolai programmokban mindössze 8 értekezés foglalkozik vele.) Midőn J lomérosz kedélyvilágáról akarok írni, akaratlanul is a homéroszi kérdés tolul előtérbe, mely annyi idő óta bolygatja a tudósokat, vájjon élt-e egy ily nevű költő, vagy sem ? Nekem e kérdésben nincs mit haboznom; már maga a thema czime kizár részemről minden föltevést, (le még a homéroszi kérdés támasztója Wolf Frigyes Ágoston is beismerte, liogy mégis lehetett egy kiválóbb tehetségű költő, kit állítólag Homérosznak hittak, s a ki azon énekekből, melyek apróbb népdalokból olvadtak össze, két nagy hőskölteményt állított össze, (Dr. Abel Jenő: Homérosz Odysseája 7. 1. Budapest, 1881.) és az összes magyar commentátorok is mind Homérosz egyénisége és létezése mellett foglalnak állást. Tehát Homérosz novíi költő élt — bárki volt, boldog vagy boldogtalan, hozzánk nem tartozik — és ez irta a világirodalom legremekebb két eposzát. Hol élt, mikor? Nem tudjuk biztosan, csak hagyományok maradtak fenn, melyeket mesének deciaráinak, de amelyeknek némelyikét plausibilisnak tartatják költeményeinek ogyes hangjai és kifejezései. Speciálisan magáról sehol sem tesz említést; nem közöl életrajzi adatokat, mint a római Horatius, Ovidius, stb., kiknek az életrajzát saját költeményeikből állították össze ; nem tűnik fel tehát lehetetlenségnek, hogy egy oly költőnek a kedély világát akarom lerajzolni, a kinek még a külső életviszonyait sem ismerjük '? Ku ezt épen nem tartom lehetetlennek, sőt Homéroszról, mint emberről, csakis e szempontból lehet biztos adatok nyomán írni, mert adataink: költeményei. Már pedig „A költészetnek tulaj donkép eni fő-, igazabban szólva egyetlen tárgya az emberi szív levén : a költő ereje, és pedig nem csak a drámai, hanem az epikus költőé is, a jellemek megalkotásában, kivitelében és festésében tetőz." Továbbá „A mi a személyt tulajdonkép jellemmé teszi, erkölcsi úgy, mint művészeti tekintetben, az egyénítés, a fejlesztés, a jellemfestés : mind ez a költőre vár s ebben fekszik legfőbb művészete, ez erejének legerősebb próbaköve." (Szász Károly: A világirodalom nagy épószai. I. 561. 1.) A költő egész lelkét önti művébe, azért az mindenkor hű tükre belsejének ; találólag mondja Eötvös is, a legnemesebb és legérzékenyebb szívek egyike Karthauzi-jában: „Mégis különös a költő végzete ; jövő századokra hagyhatja bánatát, s ha máiemlékköve is porrá lett, ezer szemekből könyeket facsarhat, s nem teremthet egy boldog perczet magának." Valóban, ha a költő még annyira szerénykedik is, hogy sehol egy megjegyzést nem tesz magáról, melyből kilétét megismerni lehetne, egyet nem tud elrejteni : a kedélyvilágát. Azt a kis vázat, vagy adatot, melyet müve alapjául bárhonnan nyer, vagy szerez, evvel ékosíti fel, az ebből merített érzelmekkel és gondolatokkal alakítja korszakot alkotó művé, szóval itt áralja el teremtő geniejét, mi-dőn úgyszólván a semmiből teremti meg remekét! Az ember aztán elhal,