Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

5 emléke is elporlad, de szelleme fennmarad örök időkre és szellemvilágának rajzát müveiből a késő kor fia is vázlatban megalkothatja magának azon hangok után, melyek azokból szivünkhöz szólanak ! Köztudomásu dolog, hogy minden költő, író és művész müvének hősét vagy főbb alakjait a saját maga tulajdonságaival ruházza fel, jellemeit többnyire a saját jelleme után festi, érzelmeit annak ajkára adja. A kritika kimutatta, hogy Thuküdidész és Livius beszédei, melyeket az Periklészszel, ez Hanniballal, Scipióval stb. mondat el, csak költői tictiók, de amelyek mégis jellemzők, s egyúttal nagyon könnyen rá lehet belölök ismerni írójok érzelmeire; ép így jellemezhetik Homéroszt és lelkének kinyomatait viselik magukon azok a gyönyörű beszédek, melyeket egyes hőseivel különböző alkalmakkor szavaltat el. Hogy az édes hazai irodalmunkból vegyek csak erre példát, nézzük Aranynál „Toldi Estéjét", s olvassuk belőle a vén Toldinak öreg Benczéjéhez intézett eme beszédét : (I. ének 28. és 31. versszak.) „Láttam az életnek minden változását; Látom most napomnak végső hanyatlását; Jártam a tömött rend között, melyet kaszált — Most fejemre várom a kaszást, a halált. Vándor-madár lelkem : jól érzi magába', Hogy ma-holnap indul melegebb hazába. Neki már e földön minden olyan fagyott! Neki én leroskadt, hideg hajlék vagyok. S/rom ez. Kevés nap vár üresen engem. — Te, öreg barátom, te temess el engem Ide temess akkor s ne tégy semmi jelet Csak, a mivel ástam, ezt az ásónyelet." — Vájjon Toldi boszédje ez ? Nem Aranyra ismerünk ebben a melankholikus Toldiban, kinek ajkán itt ugyanazon csendesen fájó, édes-bús hang rezeg meg, mely annyira rokon főleg az ötvenes években írt kisebb lyrai dalaival s a legújabban megjelent „<Jszikék"-kel V Valóban, ha Arany Ilosvainak durva, nyers legényéből egy költői Toldit teremthetett, akiből annyiszor magának Arany Jánosnak a szíve szól ki, és saját családi körülményeit is nem egyszer beleszőtte, vájjon Homérosznak dús fantáziája, teremtő lelke nem alkothatta meg szivének érzelmeivel fűszerezve ép igy két remek époszát azon töredékekből, melyek mint csiszolatlan gyémántok a jóni szigetek lakosainak ajkain szálltak szájról-szájra ? Vagy Vörösmarty, midőn a börzsönyi völgyben andalgott „Zalán Futása" tervét forgatva agyában és éjjel „fölverte az elmúlt szép tetteknek gondja", mint maga bevallja az elöhangban, ugyan mennyi adatot talált az ős magyar előidökböl? Hisz még a tulajdonneveket is nagyrészben magának kellett készíteni, mert az ős pogánynevek elvesztek számunkra.