Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

25 Még a harczias Akhilleuszt is úgy találják sátoránál (I. IX. 186.), a mint szivét föl vidítja zengodozö, szép, művészi citherával. „Ezzel gyönyörködtette lelkét s énekelte a férfiak dicső tetteit." Agamemnon meg, míg társai alusznak, Trója mezejére bámul és elméláz „a fuvolyák és sípok hangján." (I. X. 13.) Az a panasz, mely még nemrég is felhangzott nálunk, hogy a költőket anyagilag soha sem jutalmazzák érdemeik szerint, s hogy sokan nagy nyomorban sínylődtek, úgy látszik már a műveltség első szakában meg volt, s már nagy költőnk átélte a Horatius-féle „multa túlit fecitque puer sudavit et alsit" (Ep. II. 3. 413.) életigazságot. Felszáll lángszelleme a csillagokig, sőt azon túl az istenek lakába hatol, s elkábul a nektár és ambrózia mennyei illatától, ámde — — ö is ember, halandó porhüvelybe van öltöztetve az évezredeket átható lelke, elszáll a bűvös álom, eloszlik az égi mámor, és ő azon kellemetlen tudatra ébred, hogy ő . is csak c földi rög lakója és iszonyúan gyötri az — —- —• éhség. Athéné leszáll a boldog Olümposzról és Akhilleuszba nektárt és ambróziát esepegtot, hogy meg ne szállja a „kellemetlen éhség." (I. XIX. 354.) Akhilleusz a XXIV. énekben avval a hasonlattal biztatja az elkeseredett Priamoszt a vacsorához, hogy a széphajú Niobe sem felejtkezett meg az étkezésről, bár tizenkét gyermekét vesztette el egyszerre. Iszonyúan siratta őket Niobe, „Mégis észébe jutott az ebéd, ha siratni kifáradt." (613.) De hogy monnyire kellemetlen rája nézvo az éhség, és nem egyszer kihozza költői hangulatából, azt legjobban magyarázza meg az Odüsszeusz szájába adott eme kifakadása (0. VII. 216.): „Nincs kutyább a gyűlöletes hasnál, moly a szükséggel kényszerít, hogy önmagáról emlékezzék meg a nagyon sanyargatott és lelkébön gyászt viselő is. Nekem is van gyászom a lelkemben, de a has mindig enni és inni késztet s mindent felejtet velem, amit szenvedtem s azt követeli, hogy tele tömjem." Ugyancsak a gyomrot korholja az 0. XVII. 286. s köv. soraiban. Lehet, hogy mint vándordalnokot e kellemetlen éhség lealacsonyítja, sőt koldulni is kényszerítette (O. XVII. 558. és XVIII. 54.), de szerénysége és szemérme nem sok szerencsével járt, mert kétszer is találunk ily nyilatkozatot: „Nem jó a koldusnak, ha szeménnetes ember." (0. XVII. 347. és 578.) Azt gyanítjuk ezek folytán, hogy nem sok gyönyörűsége volt az életben annak a férfiúnak, ki az évezredek művelt embereinek annyi gyönyört nyújtott. Pedig aligha csalódunk, mert különben ily helyekre alig akadnánk e fölséges két költeményben. S ha az Odüsszeiából annyi művelődéstörténeti adat mellett még azt is megtudhatjuk, hogy a nagyurak már akkor tartottak ölebeket (XVII. 309 10); ha azon társadalmi politikát is kiolvasták belőle, hogy „már az ()düsszeia tud arról, hogy sokszor a nők szivén keresztül lehet a férfiak kegyébe jutni (0. VI. 310.) s hogy a nők e tény-