Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

24 meit az egyes hősei ajkára és jellemző tulajdonságait mint ruházza azokra. I)e sehol sem jelentkezik ez oly közvetetlenül, mint ahol a dalnokot festi, ahol ennek alakját hozza be eseményei közé. Erezzük, hogy Demodokosz csak álarcz, mely mögől e remek dalok igazi költője szól ki, mert annyi lelkesedéssel szólni a dal, a zene hatásáról, oly hévvel és annyi bölcseséggel beszélni a Múzsa felkentjéről és isteni küldetéséről abban a korban csak Homérosz tudott, aki érezte lelkében a mennyei szózatot, ereiben lüktetett a pierai forrás szent habja, szívéből szóltak és szívéhez az égtől ihletett hangok ! Es illusiónkat e sorok olvasásánál még jobban táplálja a monda, hogy Homérosz megvakult, és e dalnokát is vaknak festi. De hát a későbbi irodalom is nyújt hozzá analógiát Ossziánban, Miltonban stb. és Garaynk is megvakulva mondatolá toll alá hattyúdalát, legszebb költeményét, a „Szent Lászlót" ! Ismerkedjünk meg közelebbről Demodokoszszal (O. VIII. 43.): „Hijjátok az isteni dalnokot, — mondja Alkinoosz — akinek kiválólag adott az Isten daltehetséget, hogy gyönyörködtessen, mikor a lelke dalra ösztönzi." A hirnök most bevezeti a dalnokot: „Kit szeretett a Múzsa, s adott számára roszat s jót, Megfosztván szemitöl és áldván isteni dallal." (U. o. 68.) A lakoma végeztével „a Múzsa buzdította a dalnokot, hogy énekelje meg a férfiak dicsőségét abból a mondából, melynek híre akkor a magas égig hatott: „Odüsszeusz és a poleuszi Akhilleusz viszályát stb." (U. o. 73.) Csak a kijelentés hiányzik a hü leírás végén, hogy „ez a dalnok, hallgatók! — én vagyok, 'Homérosz!" Odüsszeusz elismerése jeléül húst és üdvözletét küldi: „mert az összes halandó embereknél tisztelet- és becsülésben részesülnek a dalnokok, kiket a Múzsa tanított énekekre és szereti a dalnokok faját." (U. o. 479.) Hasonló elismeréssel nyilatkozik alább a 496—8. verssorokban. Ugyanily tartalmú az O. I. 347. s köv. sorai. Mikor Odüsszeusz a gonosz kérőket hűtlen cselédjeivel ogyiitt kivégzi, egyedül Fémioszt, a kérők lantosát, kiméli meg, aki így könyörög hozzá (0. XXII. 345.) : „Megbánnád magad is későbben, hogyha megölnél Dalnokot, éneklöt a mennyei s földi valóknak. Entudományu vagyok, s e minden hangokat isten Adta belém! — Nem azért énekelék a/, akhiv höslök lakomáiban." A dalnokokat emeli ki (0. XVII. 385—6.) soraiban, úgy szintén hasonlataiban (0. XVII. 518. XXI. 406.) Érdekesen jellemzik Homérosz kedélyvilágát azon sorok is, melyekben a dal, a zene hatását festi. „Hagyj fel e szomorú dallal, — mondja Penelopé Fémiosznak (0. I. 340) — mely keblemben mindig kinozza édes szivemet." A XVII. 358, szerint „szépen hangzott" a dalnok éneke, mig ettek.