Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

16 megírva, s mégis a legmelegebb részvét könyüit csalja ki a meghatott olvasókból. (L. Job c. 2.) Itt egyúttal megjegyezhetjük, hogy az ókori összes irodalmi művek között csak a bibliában találunk még annyi érzelmes kedélyt és igazán müveit emberiességet, mint a Homérosz époszaiban! Vagy hogy adjuk vissza a hitves elvesztése fölött érzett fájdalom szavait, azt a mély bánatot, melyekbe Hektor neje tör ki és melyet mint egy síró fuvola sóhajt el, midőn megtudja félje szerencsétlen elestét? Szolgálói körében van és szép virágos bíborruhát hímez. Egyszerre siránkozás jajjá hat le termeibe ; sajátságos előérzet fogja el szivét, férjére gondol, ki oly érzékeny bucsut vett tőle; izgatottan ugrik fel, mint egy őrült rohan ki házából fel a toronyra, s mit pillant meg ott ? Férje holttestét a porban hurezolva. Sötét éj borul szemeire, elájul. Nagy nehezen tér magához rokonai karjai közt, s okkor adja ajkaira a többi között azon szavakat, (I. XXII. 490.) melyekből azt gyanítom, hogy Homérosz korán juthatott árvaságra ; mert oly hiven és megindítóan leírni az árva sorsát, annak elhagyatottságát, a durva bánásmódot, melyben mindenki részesíti, ennek fájó érzetét —• csak az képes, aki maga is az árvaság keserű kenyerét ette ; íme : „Többi társi* közül kireked széltében az árva: Két szeme mindenkor lesütött, arczulata könyes. Olykor az Ínséges fiú atyja barátihoz elmegy, S kit dolmányánál megránt, kit az öltünyegénél: Ks hahogy egy szánója talán odanyújtja kupáját, Ajkit megnedvezte, de nem nedvezte meg ínyét. (>t egy inindenikes lakomábul is eltaszigálja, Ökleivel vervén és csúfosan elhurogatván : Lódulj, a te apád nem ül a vendégi sorokban. Sírva jövend özvegy szülő anyjához az árva", aki előbb otthon a legjobb ételekben részesült, s ha játékában kimerülve szende álom szállta meg szemeit, dajkája puha karja ringatta el — az most sokat fog szenvedni. Egy másik helyen is (I. XI. 394), bár röviden jellemzi az árvaság helyzetét, ahol Diomedesz avval dicsekszik, hogy az ö nyila „azonnal lélektelenné teszi az embert, s neje egészen szétmarczangolja az arczát, gyermekei pedig árvák." S ha esetleg mégis oly szerencsés lett volna költőnk, hogy sokáig élvezhette szülői áldó jóságát, így még jobban kell magasztalnunk nemes szívét, mely annyi részvétet ápolt a szogény árvák iránt. Sok szép tulajdonsága van még a költök fejedelmének, végezzünk hát a családi gyászszal! S mivel fejezhetném ezt be szebben, mint * Szabó I. itt korát',si-t, ir, én nagyobb világosság kedveért tettem társit, különben kortársai kellene, de a vers mértéke nem engedi.