Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

17 azon búcsúszavakkal, melyekkel Androinakhé válik meg lyájától, s melyeknél szebbet költő nem is festett többé 725—745.) : „Férjem, ali ifjontan vesztéd el az életet, engem Özvegységre liagyál házadban ! — — — Bárha szülőidnek sok szörnyű keservet okoztál, Oh Hektor, de nekem maradott a bú maga mégis! Jaj, mert, nem nyujtád kezedet holtodkor utánam, S nem mondái egy okos búcsúszavat, amely eszében Forgana mind éjjel mind nappal hü siratódnak!" Három ezer év előtt foglalta ily szókba Homérosz a harozos hitvesének fájdalmát, azóta hány millió ajkon jajdult fel ez érzet, kiket hasonló sors ért, s mégis nem akadt még költő, ki czifrább frázisokban is különben tudta volna megörökíteni, mint az örök ifjú Homérosz! Homérosz szíve azonban nem csupán a szorosan vett családtagokat öleli fel szeretettel, de nemes érzelmeit kiterjeszti mindazokra, akik csak a ház körébe tartoznak. A cselédeket nem tekinti puszta eszközöknek, kiket lenéznek s kik a bázi teendőket gépiesen és kötelességből végzik, hanem szeretettel ragaszkodnak a család tagjaihoz, érdekkel viseltetnek a családi események iránt és részt vesznek annak jó- és balsorsában, szóval a legszebben egészítik ki a keretet. Láttuk már Hektor búcsújánál, mint siratták meg előre halálát a szolgálói. De az Odüsszeia az, mint a családiasság nagyobb tere, a hol egész szerepet visznek a házi cselédek. Nauszikáa királyleány nemcsak mosni megy szolgálóival, de a munka után labdáz is velők (VI. 100.) Mikor Odüsszeusz hosszas bolyongásaiból hazatérve legelőször kondásával találkozik, a ki nem ismeri meg — és mindenről kérdezősködik tőle, Eumaiosz keseregve emlegeti drága jó urát, a ki azóta már valószínűleg a tengerbe veszett, s a kit úgy szeretett, mint a tulajdon édes szülőit; „nem fogok többé ily szolid más urat találni, akárhová jönnék, még akkor sem, ha ismét atyám s anyám házába érkezném, ahol születtem s ők magok fölneveltek. (XIV. 139.) Fel is vidul Odüsszeusz, hogy ily hűséges cselédje van. (U. o. 520.) — Ugyancsak ez a hűséges kondás nagy örömmel fogadja kis gazdáját, Telemakhoszt, midőn a kérők lesétől megmenekülve hazatér és össze-vissza csókolja : „Megjüsz Telemakhosz, jaj drága világom ! Jersze be, oh kedves gyermek, had lássalak és oly Váratlan hazatérteden a lelkemben örüljek" mondja lelkendezve Eumaiosz (XVI. 23.); hűsége feljogosítja, hogy gazdája fiát oly szeretettel ölelje keblére, mint egy második apa. Mily hűséges és becsületes embere az Odüsszeuszháznak e vén konférje inág(I.' XXIV.