Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

13 benne a költő nemes szívének azon húrját, melyen oly szívesen dalolja meg a gyermekvilágot? Mennyi naivság és jóindulat van e kis képben (0. XVII. 541.): „— — Nagyot tüsszentett Telemakhosz, körül a ház Megkondula belé ; szép Penelopeia mosolygott." Mily szentelt hangon rebegteti Penelopéval az anyai szeretet ihletét (0. XIX. 160.) : „Gyermekem, kit Zeusz áldása dicsőit." Avagy Odüsszeuszszal az atyai szeretetét (O. XVII. 355.): „Istenem, áldd meg Telemakhoszt, ha a világon egy embert Áldottál valaha; s add meg neki, mit szíve óhajt!" Mennyi gyermeki gyengédséggel szólítja meg Odüsszeusz atyját Laertészt (O. XXIV. 320.): „íme, magam vagyok az, ki felöl kérdezkedel, édes Kedves atyám, húsz évek után megtérve hazámba ! Csak szüntesd zokogásaidat, csillapítsd könyed árját." S mily fölemelő az öreg Laertész atyai büszkesége e nyilatkozatban (0. XXIV. 514.) : „Gyermekem és unokám az erényért versenyez együtt." Tudósok, írók, ifjak, kik a házasságtörést dicsőítitek, kik az erénynek lábbal taposását dicsőségnek tartjátok, kik a haza jövőjének biztos alapját: a tisztes családok alapítását nevetségesnek mondjátok; modern apák és anyák, kiknek a gyermek egy alkalmatlan bútordarab, a helyes nevelés teher és életet keserítő foglalkozás, jertek a jó pogány Homéroszhoz, és tanuljátok meg tőle : mennyi boldogság és morál van a családi életben ! Homérosz szíve érzi, hogy a gyermek hálával tartozik szülőinek azon sok fáradságért, melylyel azok felnevelik, azért tesz ily megjegyzést egyik elesett harczosára (I. XVII. 301.) : „Nem is adta vissza szülőinek a nevelési jutalmat, amennyiben rövid idejű volt az élete." És viszont fáj neki, lia a szülőt öregségére gyámoltalanul, gyermekei segélye nélkül látja; a megindulás hangja rezeg ki leírásából (0. I. 190.), midőn ily elhagyatva látja az öreg Laertészt, a ki „nem jár többé a városba, hanem künn a mezőn az aggkorral járó bajokat szenvedi egy öreg szolgálóval, aki ételt és italt rak eléje, mikor fáradság lepi meg tagjait, ha a szőlőnek termékeny talaján vánszorog." Végtelenül kell fájlalnunk, hogy Homérosz életéből semmi biztos adattal nem rendelkezünk, mert akkor nagyon sok nyilatkozatának és leírásúnak tudnók meg az eredetét, így csak következtethetünk belölök. Annyit fel merünk felöle tenni, hogy egy nagyon jó édes anyjának kellett lennie, aki rendkívüli gonddal nevelte fel liát és az csepegtette be szivébe azokat a gyengéd érzelmeket, azokat a nemes hangokat, melyek háromezer év után is oly érzékenyen hatnak az olvasóra, s melyeknél