Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1882

— 15 -— Aristoteles a tapasztalásból, az egyes tapasztalati adatokból indúlt ki, s az egyes művészetek vizsgálata és összehasonlítgatása által kívánt egyetemes szabályokhoz jutni. Ezen tapasztalati iránya megmagyarázható azon állításából, hogy a költészet és művészet minden alakjait a természet utánzásainak mondja. De ebből épen nem következik az, hogy Aristoteles a természetnek puszta utánzását tartotta volna művészetnek, mert ott, hol a költészetet összehasonlítja a történelemmel, nyiltan kimondja, hogy a szépművészet fönségesebb a történelemnél, mely az eseményeket úgy közli, amint végbementek, a költészet pedig az eseményeket az észnek eszméihez méri. Itt, habár szorosan véve nem tartozik az aesthetika történetéhez, alkalmat veszek magamnak, épen Aristoteles nézetéből kiindulva, annak kijelentésére, hogy nem helyes az a vélemény, hogy a művészet lényege a természet utánzásában áll. Mert a művészet a természetet nem utánozza, hanem alapot vet a természet tanulmányában, — kiválogatja a természetből, ami legjobban összevág az ő saját czéljával s aztán felruházza azzal, ami nincs a természet birtokában, t. i. az ember szellemével és lelkével. IIa a művészet a természet utánzása volna, akkor legjobban kellene gyönyörködnünk az olyan szoborban, mely csupa természethűségből az embert finom hajjal, bőrrel s a bőrön finom szőrszálakkal ábrázolná, — akkor a photographia, mely a lehető leghívebben adja vissza a képet, a legnagyobb művészet volna, — már pedig a photographia nem is művészet. A művészet lényegét inkább az eszmék megszemélyesítése képezi. Ezen rövid kitérés után nézzük, hogy Aristoteles mit tart szépnek. O a szépről körülbelől csak annyit mond, hogy az bizonyos nagyságon és renden, bizonyos egységen és különféleségen alapszik. Vischer Frigyes, német aestbetikus, kinek terjedelmes aesthetikája legújabban, 1848-ban, jelent meg, Aristoteles nézetére igen helyesen azt jegyzi meg, hogy ezen meghatározás ép oly szűk, mint tág. Szűk azért, mert a szépnek mivoltáról, tartalmáról, a szépészeti érzés természetéről semmit sem mond, tág pedig azért, mert igen sok olyan dolog létezik, melyek nagyságon és renden, egységen és különféleségen alapulnak. Egyébiránt Aristoteles a maga módja szerint legmélyebben nyúlt a szép lényegébe. Az ő híres tana a szenvedélyek tisztításáról oly világos felfogásról tanúskodik, hogy csak általánosan kellett volna alkalmaznia a szépnek egyes fajaira, s a szép lényegének sikeres megoldásához juthatott volna. Csakhogy erre oly lélektani ismeret kellett volna, mely csak a boncztan és más tanok ujabb hódításai folytán lett lehetségessé. Az ó-kornak harmadik nevezetes bölcsésze Plotin. Szerinte a szép annyi, mint a szellemi eszmének uralma az anyag felett, s az