Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1882

— i6 — anyagnak a szellem által való tökéletes áthatottsága. Plotin ezen szépészeti elméletének megértésére, igazolására ide igtatom „De pulchritudine", vagyis a „Szépségről" czímü müvéből a következőket: „A csodálkozás, vágy, szeretet és öröm érzelmeit keltik föl szívünkben az érzékfölötti dolgok is." „Mit tapasztalsz", mondja ő, „mint érzesz bensődben valamely szép cselekmény, nemes kedély, magasztos jellem, különösen pedig az erény és nyilvánulásai, a lelki szépség iránt ? S vájjon, mi tulajdonképeni tárgya ezen érzelmeknek ? Nem az alak, nem a szín, nem a kiterjedés, hanem a lélek, mely színnel nem bir, s melyben a bölcseség, mely hasonlóan színtelen, s a többi erények tündökölnek ... Itt láthatod a nagylelkűséget és egyenes szívet, itt a józan önmérsékletet s a bátorságot tiszteletgerjesztő vonásaiban, itt az érdemet s szemérmetességet, amint előtted vidám arczczal, nyugodt s komoly magatartásban elvonul ; s mindezeken elömölve látod az Istenhez hasonló szellem dicsfényét." Meg lehet itt említeni még Philostratust és Longínust; ezek azonban csak egyes szépészeti fogalmakkal és nem általában a szép eszméjével foglalkoztak. Csak névleg említem fel szent Ágostont, ki a szépet az egységben és mértékben keresi, s a difficultások ellenében azzal védi magát, hogy a szépet az Istennel azonosítja, mi által az alak és anyag közti külömbség természetesen megszűnik, s ezzel vége minden tudományos vitának. A rómaiaknál különösen Cicero s mások a szép eszméjének magyarázásában a görögöket követték, ezektől kölcsönöztek eszméket, a görög szellem éltető fénysugarai világították be náluk a szellem birodalmát. Ezen időtől fogva nagy szünet áll be a szépészeti bölcselkedésben. Fölszínre kerekedett t. i. a scholastica philosophia, melynek főproblemáját, azaz feladatát, a hitelvek összeegyeztetése az öntudatos gondolkodással (= a hitnek és tudásnak kiegyeztetése) képezte. Főtörekvés volt tehát e korban (a közép-korban) a philosophiát viszsza\ezetni az isteni kinyilatkoztatáshoz, és az ész szabad gondolkodását a hit tekintélyével szabályozni. Ezen törekvések eredményezték az úgynevezett nominalismus és realismus közt kifejlődött hosszas vitákat, melyeknek bővebb fejtegetése már a felvett tárgy körén kivül esik ; itt is csak a történeti időrend megtartása kedveért említettem föl. Csak az ujabb időben fordíttatott ismét nagyobb gond az aesthetikára, midőn a francia Cartesius, az újkori bölcsészet megalapítója, a 16. században, és Spinoza és Leibnitz 17. századbeli német bölcsészek mélyreható értelmökkel némi önállóságra emelték a bölcsészetet. És ezzel kezdődik az újkori német szépészek hosszú sora.