Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1880
— II — fokától a lappokig nincs nyelv, szójárás, mely e két nagy család valamelyikéhez ne tartoznék. Ezen időt szójárásalkotó (dialecticus) korszaknak jelöljük. A történelmi időt megelőzőleg- még egy korszak lép előtérbe, melynek megértése a legnehezebb s megingatja hitünket, hogy az emberi szellemnek szabályszerű fejlődése lehetett. Tiszta fogalmat szerezhetünk a nyelv eredete-, nyelvtani fejlődése-, hajlító s ragozó osztályba sorozásáról, nyelvcsaládok- és szójárásokról; ismerhetjük a történelemből az ősök legelső politikai életét/ törvényeik és erkölcsi szabványaik megállapítását, sőt még nemzeti vallásuk és költészetök kezdetét is : de e két korszak között van egy olyan hézag, melyet eddig a bölcsészetnek nem sikerült áthidalni. Ez a mondai (mythicus) korszak. Honnan keletkeztek e mesék, melyek az ókori népség vallási, politikai és társadalmi életébe oly mélyen benyomódtak; mesék, görög, ind, perzsa, latin, szláv., német ég alatt egykép föllelhetők ? Volt az emberi szellemnek egy őrült időszaka, hogy India déli csúcsától föl Izland szigetéig ugyanazon képtelenségek- vagy képes beszédekben gyönyörködjék, melyek jórészben egymásnak, nagyobbára minden vallási s erkölcsi fogalomnak ellentmondanak, s melyek jelentését magok e mythusgyüjtők és regélők sem érték már pár századdal keletkezésök után ? Olyan kérdések ezek, melyekre csaknem három ezredév óta hiába vártunk kielégítő feleletet. Mintha Pandora szelenczéjéből szálltak volna századokon át e mythusok magyarázásai, ki vallást, erkölcsöt, ki csillagászatot, vegyészetet, meteorhullást, ki meg az egész természet tárgyainak és tüneményeinek személyesitését látta bennök. Egyiknek szójáték, másiknak bölcsészeti eszmék megtestesítése volt. Az revelatio folytatásának tartotta, ez pedig költészetnek. Itt az emberi szellem ékkövének, amott szégyenfoltjának neveztetik. Ennyi ellentmondás után csak egy bizonyos, hogy a szelenczében bennmaradt még a remény, miszerint egykor az emberiség e homályos korszakát is be fogja világítani az összehasonlító nyelvtudomány vezérfáklyája. Lássuk tehát közelebbről a mythus jelentését s aztán magyarázásának rövid történetét. * A mythus (,uv&omagyar nyelven: elbeszélés, monda, rege, hitrege , vagy Molnár Albert szótáraként kofabeszéd) jelentménye a görög irodalomban változás alá esett. Az őskorban nem lőn hozzácsatolva a mese fogalma. Mvftoiv TE QrirfiQ e/itvai nrfrjxrfjQá re f'oycoi. (II. IX. 443. v.) s még más nyolcz helyen szót jelent ellentétben a tettekkel. Hornérnál mindig beszéd, szó érteményben használtatik. Telemach az Odysseában (I. 358, II. 314, XII. 450, 453) szónak nevezi a mythust. Mvif o^ d'aväQSOGi ixtlr/rra. De már Pindar különbséget tesz az igaz beszéd lóyng és költött között uffro.:. (Olympia I. 44, 45 ; Nemea VII. 23, VIII. 33.). Plato Phaedonban (61) ép igy használja: töi> jtoirjtrjv öéoi noun jivdove, n/.V óv lóynvg. S ez időtől kezdve minden elbeszélést a nem történeti, homályos őskorból, mely istenek vagy hősökről szólott, mythusnak neveztek.