Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1879

— 5 — a gyökben is nyíltabb e-t tüntet föl; így : szemele , ket, etkek, kes sat. Az é tájbeszédileg /-vei is cserélődött, s ez ismét «-vei váltakozott; mint: bűn = bin ;• gyümölcs = gyimölcs. A magyarban, mint tudjuk, több oly szó van, melyekben magas hangzók fordulnak elö, s mégis a mélyhangúak osztályába tartoznak. E különösség okát képesek vagyunk kimutatni, lia a magas hangzók eredetét a nyelvjárások és nyelvemlékek nyomán kutatjuk. Ennek fólvilágosítására látszik mutatni az i és o hangzóknak váltakozása a következő szókban : gyilkos = gyolkos; pirít = porejt, melyekben az i egyszerű hangcsere következtében lett o-ból. 2. Az Árpád-kori nyelvemlékek arról tanúskodnak, hogy nyelvünk hangzó végzésekben hajdan igen gazdag volt; de ezen kihangzások már a XI. században gyérültek annyira, hogy a Bécsi Biblia-fordítás a máig divatban maradtakat, s ezen egy szót: némberi, kivéve, csakis efféle hangbővüléseket tud fölmutatni: hio-ni = híni; vio-ni = víni; io-tt, iu-tt — itt, ivott. Ezen mélyhangú kihangzások is a szónak egykori mélyhangú természetére vetnek világot. 3. A HB. gyakori diphtongusai, melyek épen úgy, mint a hangzó végzések finn rokonainkra emlékeztetnek, fogyófélben vannak. Az Árpád korabeli „bóudog" „eleőtt" szók a Bécsi Codexben már „bódog" 95. 12, „előtt"-nek 69. 3. hangzanak. De az ajt, ojt, ejt diphtongicus igeképző még nagyon uralkodó. Ez is lassanként egyszerű hangzóvá kezdett olvadni az ilyenekben : aláhad, szabadóha, ezek helyett: alajtsad, szabadojtsa, mely utóbbi alak az elsőt elnyomta, s végre maga az ojt, ejt is ét-be, majd ismét ít-be húzatott össze; így a Bécsi Codexben: alajt, később: alét, ma: alít. 4. A magánhangzók nem oly gyakran kerülnek össze, mint ezt még a HB.-ben tapasztaljuk. Azok közé népiesen j-v szelletek tétetnek, mint: szomoróvan 191. 14., szinővekben 39. 15., rejánk 133. 10. De ellenkezőleg néha ott is hangüresség támad, hol ma nincs; pl. semmié 52. 12., megsennniölteknek 49. 17., mielkedet sat. E szelletek olykor fölcserélődnek, mint: baráttyájá = baráttyává. Talán ilyformán lett ebből: jőjetek a v-s jövetek 146. 2. parancsoló. 5. A hangvonzati rendszert a törzsökben teljes következetességben találjuk. Nem akadunk egy tiszta magyar szóra sem, melyben a képző vocalisa ne illeszkednék az alapszó vocalisálioz. Még a tájbeszédileg szokásos eltérések a nek és vel-re nézve sincsenek meg. Előfordul ugyan: magas-ség, tiszta-ség sat. a továbbképzésben, igy : magasségő, tisztaségő ; de önálló főnévként mindig csak : magasság, tisztaság. — A „szer" számnevekhez mindig ezen alakban fugged ; csakhogy az itt még önálló jelentéssel biró szó, míg manap mint főnév és képző egészen más jelentésű. És végre nem ritkák a tájbeszédben divatos: tahát, gyortya, forcsok sat. szók, minek okát ott kereshetjük, hogy e Codex fordítását különböző tájról eredt emberek eszközölték. 6. Az n kiesik ebből: önt = öt, mint: kiöttetik vala a láng 75. 47. (innét: öttevény, ötvös); az / ebből: oldozat = ódozat; s elmarad a j ezekből: éj, kéj = é, ké (kételen). 7. A mássalhangzók nem ritkán összetorlódnak úgy az alapszóban, mint a képzőkben; pl. titk, fejedelm, jogi sat. 8. A szelleteknek, melyek a HB.-ben még oly számosak, csak itt-ott akadunk nyomára. A kemény torok-szellett (ch) egészen kiveszett, a gyenge