Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1856

8 mányának (Ars artium et scientia scientiarum). Száraz és csak elvont határozatok vagy felosztásokban foglalva adni a tantárgyat, kellemetlenné teszi. Maga a hang, ha egyhangú vagy sivító, kellemetlenül hat a gyermek érzékére. Hát ha még a tanodát kinzás helyének nevezik a szülék, vagy a gyermekhez tartozók?! ha a tanár mint kínzó állítatik szülék vagy egyebek által a gyermek elé? vagy ha a gyermek egyébbel a tanteremben nem találkoznék, mint fenyegetések és dörgő szavak vagy fenyitö eszközökre: fogunk-e csodálkozhatni, ha a gyermek remegés közt megyen iskolába a hivó csengetyü hangjára? — Sokat árt a tanárnak komor s bosszús módja, szomorn tekintete, dacos kényszere és olyaknak kieröszakoltatása, melyeket a gyermek vagy ifjú még nem teljesíthet, elégedetlenség, minden legkisebb hibaért fenyegetés vagy büntetés, a gyermek és ifjúban minden életet és serénységet, melyre inkább serkentendő lenne, elfojtja. Istennek hála, nem élünk már a középkorban, mikoron az iskolát fenyitöháznak, elöljáróit pedig fenyitömesternek nevezték. * * * A túlterhelés, mi ellen oly eszélyesen felszólal a magos kormány egy rendeletében, hasonlóul sokat árt a gyermek és ifjú igyekezetének, söt egészségének, mely őket később tehetetlenné teszi a komolyabb munkásságra és igyekezetre. Túlterhelés által elcsüggednek, megfosztatnak az iskolai örömtől, mely ellenkező esetben kemény munkásságra ébresztené. De miként ez, ép úgy ártalmára van tanoncnak az engedékenység is. Itt is, mint mindenben, a középút ajánlható. & Hí * De ha eszélyes eljárásunkkal a felsorolt kellékek mellett megszerezzük is a tanulásra szükségelt kedvet, célt tévesztünk, ha tanításunk nem leend alapos. Az alaposság, a mondottak után első kelléke a tanításnak. A tanár szilárd alapot vessen minden tárgynak, s ez alapon a nélkül, hogy a fokozatokat mellőzze, lassankénti fokozatosságban haladjon. A fölíiletesség vagy csupán gépies előadás mitsem ér; mindennek, mi elöadatik, mély gyökeret kell verni az ifjú lelkében, vagy, mint mondani szoktuk, vérré válni benne a tudnivalónak. Csak is igy tanítunk a valódi életre és nem csupán az iskolára. Az alaposság ezen elvét, mi minden tanárban mellözhetlen, le ne rontsuk az által, mi avval homlok egyenest áll, t. i. a tárgy sietségével és talán a középfokozat átugrásával. Vannak tanárok, kik elvül tartják a tárgy gyors bevégzését, hogy annál többször ismételtessék azt tanoncaikkal. Ennél kártékonyabb nem lehet semmi a tanításban. AU a lélekről is, mit a testben tapasztalunk: liogy t. i. nem az, mit eszünk, hanem a mit megemésztünk, táplál. Hogy gyorsan végezhessen a tanár, szükségkép sokat kell, hogy értelmezzen s betanittasson. Kövesse ezen elvet egy osztályban két három tanár: meg fogjuk látni, hány tanonc leend még a tehetségdúsabbak közül is, ki a nagyszerű követeléseknek megfelelend. Ha pedig először meg nem tanulhatta, meg fogjuk látni, mikép tanulandja meg az ismétlésre feladandó még több leckét? „Lente festina," lassan siess tovább érsz elvet kell itt tartani. A jó tanár mindig úgy tárgyal, hogy az előbb tárgyaltak el ne feledtessenek. Ha ellenkezőleg jár el, az eredmény legbiztosabbika leszen a fólületesség a tanár részéről, ki nem látszik keresni mást, mint fényleni; hiány az érdekben, melyből nem más tűnik ki, mint merő mesterségszerü iizése a tanügynek. Természetes, hogy az ilyetén tanítás év végén mit sem eredményez; a tanonc