Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1856
5 Hogy az eszközöket a tanoncok előmenetelére jól felhasználhassuk, igen sok szükséges. Fö minden előtt becsülni tudni a hivatalt és azt pontosan kitölteni, tekintélyt szerezni, magát, mennyire csak lehet, megkedveltetni, s végre egyesítve működni azokkal, kik buzgalmukat támogatni képesek. * * * A mit nem bírunk, mással sem közölhetjük; fö tehát sajátunkká tenni azt, mit tanoncainkkal közleni akarunk. Ez elutasíthatlan kötelesség. S ha már bírjuk, az előkészület soha el ne mulasztassék; mert nincs az a csekélység, mihez, hogy haszonnal munkálkodhassunk, készülnünk nem kellene. Még a b c-hez is kell készülnünk, és ezt jól megjegyezzük. Nincs tárgy, talán szó sincs, mely fölött, hogy jól elemezzük, elmélkednünk nem lehetne vagy nem kellene. Olvasnunk, elmélkednünk és tanulnunk kell, mig tiszta fogalmat nem nyerünk a dologról, melyet előadni s megértetni akarunk. * * * A sikerdűs tanítást legbiztosabban eszközli a jó tanítási mód, ennek lényege pedig a mondottakon kiviil még: az iskolában uralkodó külrend, az előadandó tantárgy mérve, hogy e legtermöbb oldalt nyerje meg az előadási modorral; hogy a tantárgyat pontosan kezelje, hogy a tanoncot komoly munkásságra vezesse, hogy a tanulást könnyebbítse, s azt megkedveltesse, szóval: hogy e mód által oly helyzetbe jöhessen, miszerint a tanonc képzésmódját vezesse s azon uralkodhassék. * * A tanitásmódban fődolog, hogy a tanár az előadást lehetségleg érdekessé tegye a tanonc előtt, hogy gondolatait pajkos szórakozások s ide oda kapkodásoktól elvezesse, figyelmét lekösse s munkássági buzgalmát élénkségben tartsa j s ezáltal a tanoncot minden oldalról annyira megragadja, hogy idegenszerű gondolatokra többé ideje se maradjon. Ha akarjuk, mint akarnunk is kell, hogy a tanonc szabadon s önállólag működő emberré váljék, kell, hogy arra szoktassuk is öt. Meg kell vele ismertetni először is azt, hogy ha rendhez, illetőleg a törvényben kimondott elvhez nem alkalmazkodik, nem leend jó sikert eredményező az iskolalátogatás sem. De ebben is kell, hogy a tanár ne rejtse véka alá az égő gyertyát, hanem világoskodjék tanoncai előtt utánozható példájával, szorosan ragaszkova a kimondott elvhez; mitse törődjék vele, ha feszdiségröl (pedantismus) vagy kicsinségekkel bibelödésekröl vádoltatik is, föltéve, hogy a főbbekre is szorosan ügyel. Van a feszdiségben valami dicséretes. Mint mindenben, ügy itt is valósítnunk kell a nagyot a kicsinben, s a mely tanár nem figyel a csekélyebbekre, az könnyen elhanyagolja a fontosabb dolgot is. Ki nem szorosan ügyel arra, hogy tanoncai csengetéskor mind helyen legyenek, az nem könnyen eszközli meg azt sem, hogy künnlétekor rendben legyenek. Hát még ha a tanár csak vontatva húzódik a tanterembe, lehet-e ott pontosságra szoktatni a tanoncot? pedig ez igen fontos — ez elengedlietlen valami.— Szépen ide illenek Montaigne ez arany szavai: „A régiek, úgymond ö, gyermekeiket nem csupán szóval, hanem különösen példa és cselekedettel képezték, hogy az leikeikben nem mint tudomány honoljon, hanem legyen bennök mint elválaszthatlan természet és szokás; nem mint csak betanult, hanem mint velők született tulajdon.' 1 * * *
