Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1856

6 Minden tanárban fölteszszük a tudományos képességet s azt is, liogy tudja s ismeri a tudományos képzés valósítására szükségelt eszközöket; de ez még mind nem elég annak megeszközlése're. Igen sokban tapasztalunk feltűnő olvasottságot a tudományok minden rétegeiből, kik minden összejövetelnél képesek teli patkóssal majd egy majd más tudományos tárgyról szakavatottau, mintegy leckét tartva, talán hasonló képességű egyéneket, mulatni; és mit tapasztalunk ott mégis, hol ép tudományos ismereteinek velejét közleni kötelességében állana? A taneszközök felhasználási módja itt fö. Ez termi meg a szükséges hatást és eredményt. * * A tanoda béltartalmát képezik a taneszközök, maga a mód csak alak, mely által e tartalomnak kölcsönöztetik; forma cicit esse rei, mondja a latin. A mód feldolgozása a taneszközöknek, hogy célj oknak megfeleljenek. Dehogy minden egyes osztályban más módot kelljen használni, magától értetik. A cél föltételezi a módot is. Mindenik osztályban kell, hogy a tanítási mód célhoz vezető legyen, s ennek a tanonc előtt kedvesnek kell lenni; mikép eszközöltethessék pedig ez, a kevesbbé belátó tanár is tudja. Tudja ö, hogy, megmutatva elébb hasznosságát az előadandó tárgynak, a tanoncban tudvágyat kell ébresztenie. Mihelyt pedig tanoncban a tudvágy fölébred, nem leend szükség a kényszerre, még kevesbbé a büntetésre. Ne mondja senki, hogy a gyermek csak kényszerítve tanul, mivel át nem látja a tudomány hasznosságát és böcsét. Igaz, nem látja át úgy mint a férfi, s ennek ítélete elüt a gyermekétől; de azért abból csak az következik; hogy a tudomány böcse mutattassék ki azon oldalról, melyből annak hasznosságát beláthatja s megítélheti. Ezt téve maga részéről is mutassa meg, hogy kedveli a tárgyat s azt egész buzgósággal, de mérsékelt hévvel adja, hogy tanoncai előtt kedves legyen. Igen jól jegyeztetett fel a „Ratio Educationis" ciniü könyvben, hol ez áll: bizonyosan ellankadna az ifjúság, ha észrevenné, hogy azon tantárgyat, melyet ö kényszerítve tanul, maga a tanár kevésre becsülné s azt csak mintegy ásítozva és unalommal tárgyalná stb. („Nimium certe quantum elangueret juventus, si observaret, disciplinam quampiam, cui operám impendere cogitur, a doctore ipso non magni fieri, eundemque rem suam oscitanter aut plane cum taedio agere etc.") Herder német író pedig az eddig mondottakra vonatkozólag igen helyesen nyilatkozik, mondván: „A ki nem tud, nem taníthat; felfoghatóvá a tárgyat nem teheti, a ki maga fel nem fogta; kedvessé nem teheti a tudományt az, a ki maga nem érez abban örömet! Minclen tanárnak saját modorának kell lenni s azt magának teremteni, különben mitsem használ; vak vezetöjök leend a vakoknak! nevetségesen és szánakozólag ugrálandnak előttünk

(Wer nicht weiss, kann nicht lehren, verständlich kann keiner eine Sache machen, der sie nicht selbst versteht; angenehm kann keiner eine Wissenschaft machen, an der er nicht selbst Freude schöpfte! Jeder Lehrer muss seine eigene Methode haben, er muss sie sich mit Verstände erschaffen haben, sonst frommt er nicht; ein blinder Führer der Blinden ! lächerlich und erbärmlich tanzen sie vor uns vorüber. (Herder Philosophie B. 14. S. 52.) Sokat nyer a tanitás azáltal is, ha a tanonc egyebektől is magasztaltatni hallja a tanulandó tárgyat; ha szülék vagy rokonok a tanonc előmeneteléről gondosan tudakozódnak, ha a tanonc igyekezetét becsülni tudják: ha a tantárgyat mint igen böesöst s mint szerencséjének egyik alapját megismertetni igyekszenek. A tapasztalás azonban itt nem épen ritkán szomorúan nyilatkozik. Alig látunk t. i. szüléket, vagy a gyermek szerencséjét érdekletteket, kik a tanonc igyekezetét figyelemmel kisérik; sőt van eset — és ez elég leverő — midőn a tanulandó tár-