Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1852

csületérzést is száműzi különben ártatlan kebléből, lí helyt a tapasztaltakból példát idéznem tilt azon érzet, mely keblemet az ily szomoritó visszaemlékezésekre mindig- fellázítja. Nincs szerencsétlenebb a különcködő tanárnál. Ismerjük a gyermek és ifja kedélyét. Ez minden előtte feltűnőn bámulni, vagy, ha neki tetszik, mosolyogni vagy nevetni szokott. Ez oly sok rosznak előidézője a nevelés és lanitás mezején, miszerint az, miután a tanár öngyengéit be nem látja, csaknem megorvosolhattam Kétségen kívüli az, hogy a tanuló minden még nem helyeselhetőben is, utánozza tanítóját, s azt annyira sajátjává teszi, hogy alig sikerül arról őt későbben leszoktatni. Hát ha még külsejében testi hiányok által tűnik fel a tanitó! Ezt mindazáltal méltóság és nyájasság által pótolhatni, és még inkább, ha a szellemi miveltség kézfoghatólag túlsulylyal bir hiányai felett. Szóval: az eféle hiányok inkább romlása mint emelésére szolgálnak a tanulónak. Lehet tiszteletes kivétel azoknál, kik szellemi és erkölcsi tekintetben a középszerűségen felülemelkednek. Egy német tudós beszéli önéletiratában, hogy öt egykor tanítója ártatlanul megfenyítette; de csak hamar, hirtelenkedése után, vivé neki a botot, melylyel őt megverte e szavakkal : iin itt a bot, verjen meg azzal ismét. A benyomás, melyet e szavak a tanítóban, ki maga megismeréhirtelenkedését, eléidézett, kimondhatlan volt. Fiat justilia, aut yereat muudus (Legyen igazság , vagy veszszen a világ) mond a latin. A szoros igazság és a részrehajlatlanságnak hitele a hatályos iskolai fegyelem első alapja: első, de nem egyszersmind a legfontosabb ; mivel a summum jus summa iniquitasnak (legfőbb jog a legnagyobb méltatlanság) különösen a nevelésben van igen nagy becse; és az úgynevezett granum salis (a nyájasság) — a részrehajlatlanság gyakorlásánál különösen mellözhellen — Tanítónak egész jelleme által oly rendületlennek kell hire és hitelében állnia, miként ne legyen szüksége magát vakító igazságosság és részrehajlatlanság által födöznie. Mert mind a mellett megtörténhetik a sokféle gyermek és ifjú különböző indulatánál fogva, miszerint feddhetlen igazságossága és önzéstelen részrehajlallansága mellett a legtisztább jellemű tanárt is az ellenkezőről vádolja szülei előtt, csakhogy az ő hanyagsága vagy egyéb hiányai elöttök fel ne tűnjenek. Ez utóbbira jegyzeteimből im egy példa: Számos tanítványaim egyike, különben szép tehetségű, de mellette nem oly szorgalmú, hogy vetélytársaival a versenyt egyenlő dicsérettel kiállhatta volna, általam szokás szerint a feladott leckékből számadásra vonatott; de mivel öntudata öt hanyagságáról eleve vádolá, a küzdtérre kilépni nem mert, hanem mentegetni kezdé magát oly jelentéktelen okkal, melyet töle ép el nem fogadhaték s magántanítója által az esetet azonnal szüleinek megizentetém, mit — ini később kitűnt — önfélelemböl az ifjú azokkal tudatni elmulasztott. Történt ismét, hogy a kérdéses fiúnak havi kísérletre készüléskor vetélytársai közt szégyennel kelle helyére vonulni. Megtörténik a próbatétel is, mely az együtt küzdő vetélytársaknak ekkor is dicséretesen sikerült és igy a szokásban volt érdemsorozatnál az igazság érzetében nem teheték egyebet, mint a hasonlithatlanul szorgalmasabb vetélytársait elébe helyezni. És mi történik? A fiu haza megy, elpanaszolja az érdemsorozatban rajta elkövetett képzelt igaztalanságot. Az apa küldi azonnal hozzám magántanitóját. Elmondám neki a tapasztalt hanyagságot, sőt a legelső izben mondottra is figyelmeztetém, és képzelje csak ember : a fiu a benne tapasztaltam hanyagságot egy igen jámbor, folytonos szorgalomban kitűnő, szóval, minden kivétel nélküli ifjúra hárította. Én bámultam a vakmerőséget, de még inkább a gyenge apának hiszékenységét és fia irányában táplált elfogultságát, ki többet hitt álnok fiának, mint a részrehajlallan tanítónak. Előadám a komor esetet az iskolában ; tanítványaim boszankodva hallgaták vakmerő társuknak e hallatlan szemtelenségét. Tanítónak minden működéseiben szabadnak kell lenni, hogy tanítványaival különféle egyéniségei szerint különfélekép bánhassék, s a jutalmazás vagy büntetésben belátó eszélyessége és bölcsesége szerint intézkedhessék a nélkül, hogy a részrehajlás gyanújától tartania kellene. Mindenesetre tekintettel kell lennie az elme és véralkatok különféleségére, söt állapota és nevelésére is; mivel ha — mindketten ugyan egyfélét szenvednek, nem mindegy.; — de jól meg keli jegyezni, hogy eféle tekintetek nevelésiek és ne mások legyenek; egyedül a lelkismeret parancsa szerintiek. — A kinek esze és szive van, annak módja is van a nevelés és tanításban; s kinél a gyakorlati szellem és tapintat hiányzik , arra nézve minden módok és formák csak mint üres dióhéjak.