Századok – 2024
2024 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Riba András László: Hatalomtechnika a pártállam végóráiban (1987–1989) (Jeszenszky Géza)
TÖRTÉNETI IRODALOM Riba András László HATALOMTECHNIKA A PÁRTÁLLAM VÉGÓRÁIBAN (1987-1989) Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, Bp. 2021. 236 oldal A diktatúrák ritkán múlnak ki békésen úgy, hogy működtetői megöregedve, mintegy magukba szállva átadják a hatalmat. (Talán Franco volt a kivétel, de ő azt hitte, hogy rendszere - kozmetikázva, de - fönnmarad.) Kádár föllazult diktatúrája azonban önmagát megtagadva ért véget. Az „1989-ben a hatalmat négy évtizede gyakorló párt akkori vezetése egyértelműen azon dolgozott, hogy a bolsevik-kommunista jelleget levetkőzze”. (156.) Ez a szerző jó kétszáz oldalas könyvének (eredetileg PhD-disszertációjának) a tömör összefoglalása. Tegyük hozzá azonban, belső nehézségei még nem vitték volna sírba a Kádár-rendszert; a Szovjetunió katasztrofálissá váló gazdasági helyzete és az ebből — utóbb sikerteleneknek bizonyuló — reformokkal kikerülni akaró, őszintén jó szándékú Gorbacsov ebben meghatározó szerepet játszott. Az utolsó szovjet pártfötitkár bátor reformpolitikája nélkül a kommunista rendszer és birodalom még sok évig fönnmaradhatott volna. Ahogy a szerző is bemutatja, a magyarországi pártállami rendszer belső gazdasági és külső hatalmi okok következtében jutott mély válságba. A kritikus ponton átbillent hatalommentési kísérletek részben az MSZMP-n belüli reformtörekvések, még inkább az erősödő ellenzéki mozgalmak hatására vallottak kudarcot. Az állampárt XIV. kongresszusán föladta a bolsevista elveket, és az egykor revizionistának minősített tanokat magáévá téve, szociáldemokrata párttá alakult. A könyv ezt a folyamatot dokumentálja részletesen, levéltári források (pártdokumentumok), néhány szakszerű tanulmány és visszaemlékezések alapján. A mű nem politikatörténeti összegezés, hanem politikatudományi megközelítéseket használó intézménytörténeti elemzés arról, hogy 1987-től az MSZMP milyen hatalomtechnikai eszközökkel, manőverekkel próbálta a felszínen tartani az állam sok ballaszttól süllyedő hajóját. A képet folytatva: a bolsevizmus összes kellékét kidobva a legénység végül megmenekült, de a hajó a vagyonával, értékeivel együtt 1989 végén elsüllyedt. M. Kiss Sándor, az egész folyamatot tágabb történelmi keretbe helyező utószó szerzője, találóan jellemzi Riba munkáját „a bukás anatómiájaként”. (217.) A kommunista korszak rettentően unalmas nyilvános beszédeitől és dokumentumaitól már elszokott olvasót joggal ijesztheti a pártzsargon és a - könyv végén egyébként föloldott - sokféle rövidítés (KB, PB, APO, PPO, PTO, MOP, HNF OT, OKKFT, PÜO). Ezen szervezetek/intézmények szerepének, működésének, kapcsolatrendszerének részletekbe menő bemutatása bizony valóban nehéz olvasmány. A szerzőt komoly elismerés illeti azért, hogy átrágta magát a pártbürokrácia leginkább bikkfanyelven megírt dokumentumhalmazán, és ezekből nemcsak egy követhető történetet hozott létre, de rámutatott olyan szándékokra és belső vitákra is, amelyekről a Párttól távol állóknak sejtelmük sem lehetett. Riba több ízben megemlíti, hogy a pártvezetés az 1945-1948 között fönnálló koalíció valamiféle visszaállításában kereste a politikai kiutat. Én ezt úgy módosítanám, hogy a kísérlet a háború utáni folyamat visszafelé történő megismétlésére irányult. Az 1948-ra - döntő mértékben a szovjet megszállók közvetlen beavatkozásával - létrejött monolitikus egypártrendszer 1987-től úgy igyekezett a hatalmát megőrizni, hogy támaszul megpróbálta bevonni a külső erők vele együttműködni hajlandó részét. Engem ez a kísérlet az 1947-ben létrejött koalíciós Dinnyés-kormányra emlékeztet, amely valójában az MKP-t kiszolgáló álkoalíció volt — Hugh Seton-Watson klasszikus meghatározását átvéve. Ahogy láttam, az ellenzéki erők köréből néhányan - jelesül a Pártból 1988 áprilisában kizárt Bihari Mihály és Bíró Zoltán - szívesen szövetkeztek volna a Pozsgay-féle „nemzeti kommunistákkal”. Ahogy ezt 1956 október végén SZÁZADOK 158. (2024) I. SZ. 192-19$. 192
