Századok – 2024
2024 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Neil Price: Die wahre Geschichte der Wikinger (Tringli István)
TÖRTÉNETI IRODALOM lakomákon részt vevő ’barátok’, a vinr^L szervezete és a vinátta, ami a fegyverfogató férfiak közösségét jelentette. A sötétség és a nagy havazások korát a prózai és a verses Edda is megörökítette, de a régi Kalevalában is nyomára lelhetünk. A korszakolások egyoldalúságát és erőltetettségét Price többször is hangsúlyozza. A viking kor kezdetét és végét hagyományosan két dátumhoz szokás kötni. Mindkét esemény az angol történelemnek is része: a northumbriai Lindisfarne szigetén levő kolostor feldúlása 793. június 3-án és a yorkshire-i Stamford Bridge-i csata 1066. szeptember 25-én. A valóság - tudjuk meg a szerzőtől - ennél sokkal összetettebb. A viking rablótámadások már évtizedekkel, valószínűleg fél évszázaddal korábban elkezdődtek a Baltikum keleti térségében. Az észt partoknál feltárt hajós temetkezés egy, 750 körül a svéd partoktól kiindult sikertelen támadás emlékét őrizte meg. A 8. század végi és 9. század eleji hadjáratok résztvevői azonban már túlnyomórészt a norvég partoktól szálltak hajóra. A 10-11. század az új területeken való tartós berendezkedésnek, a városszerű települések kialakulásának, a monarchiák és a nemzetek létrejöttének, valamint a kereszténység felvételének a korszaka. A viking rablóhadjáratok valóságos gazdasági ágazattá nőtték ki magukat. E vállalkozások leírására három történészi műszót használnak, amelyeket Price is átvett: a maritonumGV, a hydrarchiát és a diaszpórát. Az első azoknak a viking csoportoknak a geopolitikai érdeklődését jelöli, akik a rablóhadjáratokat szervezték. A korai skandináv társadalmak igen korlátozott kereskedelmének helyébe kiterjedt piaci kapcsolatok léptek, amelyeket a tengeren keresztül bonyolítottak. A görög mitológiából kölcsönzött második kifejezés a politikai szervezettségre utal. A hadjáratokat nem viking királyságok vagy azokhoz hasonló államalakulatok szervezték, hanem önállóan, de igen szervezetten tevékenykedő, sokszor többnemzetiségű, nőkből és gyermekekből is álló migránscsoportok. A diaszpóra a Skandinávián kívüli viking telepeket jelöli. A szó használata mögött nem rejlik semmiféle megszépítő szándék, a hadjáratok kegyetlenségét felesleges is lenne tagadni, de így lehet a legjobban visszaadni annak a terjeszkedésnek a sokszínűségét, amely a Dnyeper-parti Rusztól Normandián és az Orkney-szigeteken át, az amerikai Vinlandig tartott. A honfoglalás fogalmát a szerző kizárólag az izlandi megtelepedésre használja, ott is mindig az izlandi landnám formában. A szerző elfogadja azt a már régen megfogalmazott és a magyar kalandozások kapcsán is sokszor emlegetett megállapítást, hogy a viking támadások igazi kiváltó oka a Karoling birodalom széthullása volt. A feudális anarchia kifejezés Price szóhasználatában nem szerepel, de arról a jelenségről van szó, amelyet egykoron így neveztek, azaz az államapparátus széteséséről és az európai kis politikai egységek létrejöttéről. E felfogás szerint az északi zsákmányszerzők és telepesek nem tettek mást, csak betöltötték azt a hatalmi űrt, amely a Karolingok polgárháborúja után keletkezett. Kitűnően ismerték a rablásra vagy letelepedésre kiszemelt terület politikai viszonyait, a Karoling belharcokban egyik-másik fél szövetségeseiként is felbukkantak. Némiképp ellentmond ennek a viking telepek későbbi sorsa. Az északról érkező jövevények számára két helyen vált valóságos pokollá az élet, és mindkettő kelta területre, Írországra és Bretagne-ra esett, pedig e vidékek soha nem számítottak a frank országszervezet központjának. A legnagyobb dublini viking temető túlnyomórészt fegyveres férfiak sírjaiból áll, és az itteni felnőtt férficsontvázak több, mint egyharmadán figyelhető meg vágófegyverektől eredő sérülés és csonkolás. Ugyancsak egy dublini utcában feltárt árkokban és latrinákban 17 koponyát találtak szétszórva. Bretagne-ban mintegy húsz évig tudták megvetni a lábukat az északi hódítók: 920-ban foglalták el az egész tartományt, egy 936-ban kirobbant breton felkelés következményeként azonban nagy részét elveszítették, sorsuk pedig 939-ben, a Trans melletti csatában végleg megpecsételődött. Price józanságát dicséri, hogy amikor a viking országalapítások történetének tárgyalásába kezd, megelégszik a szikár tényekkel, és nem állít fel felesleges kategóriákat. A dán és a norvég 182
