Századok – 2023
2023 / 5. szám - TANULMÁNYOK BUDAPEST EGYESÍTÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁRA - Sipos András: Budapest bevételei és beruházásai a két világháború között
BUDAPEST BEVÉTELEI ÉS BERUHÁZÁSAI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT 1910-től a Bárczy-féle városvezetés komoly sikerének számított, hogy nagy volumenű, hosszú lejáratú törlesztéses kölcsönöket immár közvetlenül külföldi pénzintézetektől tudott szerezni, megtörve a hazai nagybankok monopóliumát a főváros hiteligényének kielégítése terén. A valutaárfolyamok szélsőséges eltolódásából eredő kockázat ekkor nem tűnt fel a döntéshozók horizontján, de hozzá kell tenni, hogy a városvezetés ellenzékéén sem; ők inkább abból a szempontból bírálták az eladósodást, hogy a törlesztés terhe, az ígéretek ellenére, az adók emeléséhez fog vezetni.2 2 Sípos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914. Bp. 1996. 130-146. 3 Homolyai Rezső: A főváros pénzügyei 1919-1931. (Statisztikai Közlemények 66/2.) Bp. 1934. 7. 4 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára K 269 Pénzügyminisztérium. Általános iratok. 344. cs. 360 tétel. PM Elnökség 6258/1925. A békeidőben észszerű és elviselhető mértékűnek látszó tartozásokat a korona háború utáni értékvesztése duzzasztotta horribilis összeggé. Ehhez járult, hogy a világháború kitörése után megtiltották az ellenséges államokba irányuló kifizetéseket, így az 1910. évi „angol” és az 1911. évi „francia” kölcsön törlesztése és kamatszolgálata már 1914-ben megszűnt, az 1914-ben felvett többvalutás „német” kölcsön után Németország felé teljesített fizetés pedig 1919-ben maradt abba. Az ellenséges államok irányában ilyen módon felgyülemlett hátralékról a trianoni béke rendelkezett. Ennek értelmében az annak hatályba lépéséig (1921. július 26.) meg nem fizetett adósságokat kölcsönös államközi elszámolás útján kellett rendezni, az államnak viszont jogában állt behajtani saját országának tényleges adósától, így a magyar kormánynak a fővárostól is. Az e határnap után esedékes törlesztést és kamatfizetést viszont elvileg haladéktalanul, az eredeti szerződési feltételek szerint kellett teljesíteni. Ez mintegy évi 13 millió aranykoronát igényelt volna, miközben a főváros teljes költségvetési kiadása 1921-ben 10,2 millió, 1922-ben 11,4 millió, 1923-ban 21,6 millió, 1924-ben 49,1 millió aranykoronaértéknek felelt meg.3 Még ezen felül jelentkezett a háborús hátralék, amelynek mértékét 1925-ben csak az angol, francia és belga kötvénybirtokosokkal szemben közel 24,8 millió aranykoronára becsülték.4 A békeszerződés hatályba lépése után esedékes, az államközi elszámolás keretébe nem tartozó követelések ráadásul bármikor perelhetők és behajthatok voltak, így reális veszély volt, hogy a fizetés hosszas elmaradása esetén a hitelezők bírói úton zár alá vétetik, majd lefoglalják a város vagyonát, közműveit, vállalatait. Az, hogy a főváros és a hitelezők között 1922 nyarán megindult tárgyalások még a valutastabilizáció után sem vezettek jó ideig eredményre, főleg abban leli magyarázatát, hogy a felek célkitűzései és elvárásai alig voltak összeegyeztethetők. A főváros vezetése mindenképpen szerette volna elérni a tartozás tetemes részének elengedését, a többire pedig halasztást, illetve a főváros korlátozott 916
