Századok – 2023
2023 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Apor Péter: Forradalom a hátsó udvarban. Tömegerőszak, antiszemitizmus és politikai átalakulás a második világháború utáni Magyarországon, 1945-1946 (Zombory Máté)
TÖRTÉNETI IRODALOM hogy a politikai mobilizáció, konkrétan a Magyar Kommunista Párt. Ami a kommunisták indulatkeltésben, valamint a politikai mobilizációban játszott szerepét illeti, Apor modellje valamivel összetettebb, ha nem ambivalensebb. Egyfelől fenntartja a MKP főszerepével kapcsolatos álláspontot, amikor elsődlegesen kommunista forrásokból idézi a politikai mozgósítás példáit. Ugyanakkor több kisgazdapárti forrást is idéz, s ezek hasonló diskurzusról tudósítanak. Felmerül tehát a kérdés, hogy a feketézés elítélése valóban csak (vagy túlnyomórészt) a kommunisták számlájára írható-e? Hasonló ehhez a „reakció” elleni küzdelem kérdésköre, amelyben csak a kommunista források kitüntetett kezelése vezethet ahhoz a következtetéshez, hogy a „reakciózás” a MKP kizárólagos politikai eszköze lett volna. A kötet jelentősen cizellálja a politikai mobilizáció problémáját, elsősorban azzal, hogy a helyi szereplőkre ható helyi tényezőket, azaz a helyi sajtót és a helyi szereplők történetét, a helyszín helyrajzát, egyáltalán, a társadalomtörténetét veszi tekintetbe. Másodsorban pedig azzal, hogy számol a helyi szereplők és a pártszervezet közötti feszültséggel, vagyis hogy előbbiek sokszor autonóm módon cselekedhettek, akár a direktívákkal is szembehelyezkedve. A szerző valószínűsíti például, hogy a forint „megvédését” célzó miskolci tüntetés a diósgyőri munkások saját kezdeményezése volt. A lincselés pedig népítélet, amely során a „spekulánsokat” rituálisan megbüntették, mondván - kiáltozták a tüntetők -, nem bíznak a Népbíróságban. Apor értelmezésével szemben az utóbbi intézményben a bűn színre vitele és a bűnös pellengérre állítása a népítéletekhez hasonlóan szerepet játszott, ezért a Népbírósággal szembeni népi kritika forrását máshol kell keresni, minden bizonnyal az enyhe ítéleteket ostorozó botránydiskurzusban. Apor megközelítésének ambivalenciája abból adódik, hogy sok esetben a kizárólagos kommunista felelősséget maguk a források kérdőjelezik meg. így például a 144. oldalon azt olvassuk, hogy az 1946. márciusi szegvári, békéscsabai és ózdi tüntetéseket a helyi MKP kezdeményezte (a mindszentit a szakszervezet), míg a következő oldalon kiderül, hogy „a vidéki Magyarországon már korábban, 1945 tavaszától kezdve egymást érték a különböző nagygyűlések és tüntetések” (145.), azaz a népi politikának kivehető egy önálló dinamikája. Végeredményben Apor mintha arra jutna, hogy a politika vezetői, ha nem is létrehozták, de intézményesen támogatták és bátorították a népi politikát, a dolgozó-nem dolgozó közötti különbségtevést, a kollektív öntevékenységet, és ezáltal sok esetben el is vesztették az ellenőrzést azok felett. A politikai erőszak okait érdemes tehát máshol keresni. Valóban forradalom zajlott Magyarországon 1945 után? A könyv címe arra utalhat, hogy az alulról jövő, népi kollektív politikai cselekvés csupán a forradalom lehetőségét foglalta magában és irányítás nélkül csökevényes maradt. Hogy a politikailag bátorított erőszakot az különbözteti-e meg a voltaképpeni forradalomtól, hogy az irányítás kicsúszott a vezetők kezei közül, nem derül ki a munkából. Apor nem a forradalommal, hanem annak retorikájával foglalkozik. „A jelszavakat skandáló, vörös zászlók alatt menetelő tömeg voltaképpen a politikai változást kikényszerítő tömegmegmozdulás színrevitele volt: a forradalmat játszotta el és adta elő” (179.). Egy ízben úgy fogalmaz, hogy 1946 nyarán a miskolci munkások megvívták a maguk forradalmát (223.), még ha az különbözött is a „hivatalos forradalomvárók” elképzeléseitől. Sajnos Apor Péter a forradalomra vonatkozó tulajdonképpeni kérdést, azaz a „hivatalos” és a „népi politikai” változatok közötti viszony kérdését nem válaszolja meg. Könyvének legfontosabb hozadéka, hogy túl a kutatásterület kreatív újrakeretezésén, felveti a forradalom társadalomtörténeti problémáját, és ezzel napirendre tűzi a politikai erőszak történetének a jelen számára igencsak égető kérdését. A kötet szerkezete nem a kronológiát követi, még csak nem is a földrajzi helyszíneket veszi sorra. Az egyes fejezetek olyan problémákat taglalnak, amelyek több erőszakeseményen is keresztülvonulnak. Ilyen probléma a kenyér ára (Mese a molnárról), az újjáépítésben felértékelődő fizikai munka és annak testi jelölői (Mese a kövér emberről), a tudatos társadalomalakító politika (Mese a forradalomról) és az antiszemitizmus mint a „zsidó” szó társadalmi jelentésfelvétele (Mese 402
