Századok – 2023
2023 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Apor Péter: Forradalom a hátsó udvarban. Tömegerőszak, antiszemitizmus és politikai átalakulás a második világháború utáni Magyarországon, 1945-1946 (Zombory Máté)
TÖRTÉNETI IRODALOM a mindennapi élet hétköznapi szerkezetében gyökerezik. Ebben a megközelítésben a nélkülözés vagy a társadalmi feszültségek nem közvetlenül vezetnek erőszakhoz. A kollektív erőszakot az okozza, ahogy a résztvevők értelmezik a társadalmi helyzetüket (a szegénységet vagy a társadalmi indulatokat). Apor szerint a kollektív és rituális erőszak révén a hatalom nélküliek a kívánatos társadalomról nyilvánítottak véleményt, illetve a társadalmi osztályozás módjába avatkoztak be. ítéletet mondtak arról, ki tartozik, tartozhat a közösséghez, és ki nem. A vizsgált korszakban, állítja a szerző, az erőszakos kollektív cselekvés a munkát végzők és a munkát nem végzők csoportjára osztotta fel a társadalmat, sajátos értékeket tulajdonítva azoknak. Tehát az elkövetők nem egyszerűen tömeget alkotnak, ahogy azt Gustave le Bon óta hajlamosak vagyunk elképzelni, hanem olyanokból tevődnek össze, akik a helyi társadalom hétköznapi rendjében megszokott morális elvekhez és szabályokhoz alkalmazkodnak. Csőcselék vagy „elbutított szegények” helyett a helyi közösség tagjai cselekszenek, méghozzá politikailag és tudatosan. A szerző legfontosabb elméleti forrásvidéke az Edward Thompson nevéhez fűződő „morális ökonómia”, amely szerint a helyi közösségeknek sajátos moralitása van, amely alapján a tisztességtelen haszonszerzésként észlelt esetekben az erőszakos cselekvés révén szabályozzák a piaci árakat és a javak elosztását. A nyomozati tanúvallomások szerint a tüntetők Szegváron és Kunmadarason is a rendőrőrsre vitték az elkobzott élelmiszert, hogy azokat „igazságosan” újraosszák a közösség tagjai között. Ezekből a történetekből, írja Apor, „a közösség anyagi egyensúlyának, egyfajta »morális ökonómiának« a képe bontakozik ki” (44). Ugyanakkor kritikával illeti Thompsont, aki szerinte a fogalommal a hatalomnélküliek homogén kultúráját írja le, amely a külső kényszerként jelentkező kapitalizmussal szemben az ellenállás színhelyévé válik. Márpedig a magyar történész szerint a hatalomnélküliek morális ökonómia által legitimált politikai cselekvése, a kollektív erőszak, nem csupán védekezés a megszokott mindennapokba betörő valamilyen külső beavatkozás ellen, hanem maga is társadalomalakító cselekvés. Ekképp a Magyarország keleti felén a háború után végigsöprő erőszakhullám olyan politikaként értelmeződik, amelynek hiedelmei és gyakorlatai a mindennapok normalitásában gyökereznek. Apor Péter értelmezésében nem kivételes indulatkitörésekről van szó, éppen ellenkezőleg: „Az 1946 tavaszi és nyári tüntetéseken hatóságként viselkedő munkások nem tettek tehát semmi szokatlant” (143.). Az antiszemitizmusról a politikai erőszak problémája felé történő hangsúlyeltolódásnak megfelelően a kötet csupán egyetlen fejezete foglalkozik a zsidóellenességgel. A továbbélő antiszemitizmus, a népi vérvádak, illetve a náci üldöztetés visszatérő túlélői elleni, bűntudatos gyűlölet szerepét konstatálja a szerző, de elsősorban azzal a folyamattal foglalkozik, ahogy a kollektív cselekvésben a „zsidó” társadalmi jelentést vesz fel (feketéző, dologtalan, tisztességtelen, veszélyes). A holokauszt nagy narratívájának intuitív alkalmazásával kapcsolatban óvatosságra intenek a kunmadaras! erőszak helyi kontextusának Apor által feltárt sajátosságai: egyrészt az, hogy a hazatérő zsidók többségének nem voltak személyes tapasztalatai a haláltáborokról (Strasshofba deportálták őket), ezért be sem számolhattak azokról, másrészt pedig, hogy a hadifoglyok többsége jóval az erőszakos tüntetések után érkezett meg (a deportáltak hamarabb tértek haza, mint a hadifoglyok). „A kunmadaras! zsidók elleni vádak oly mértékben különböztek a hagyományos vérvádaktól, amely kizárja a rituális gyilkosságok történetének egyszerű feléledéséről szóló értelmezést. Ez az eset sokkal inkább a nyerészkedők elleni vádaskodás szimbolikus formájának tekinthető. Ezt a következtetést megerősíti az a tény is, hogy a tüntetők csupán a kereskedő zsidókat bántalmazták” (212.). Végül Apor lényeges szerepet tulajdonít annak a diskurzusnak, amelyben az antiszemitizmus történeti okokból a munkáspolitika szerves részévé vált. A nem zsidó rendőráldozatok kapcsán jegyzi meg, hogy a tanúvallomásokban a „zsidó” nem szükségszerűen etnikai csoportot jelentett (222-223.). Ha azonban az erőszakos cselekvés nem magyarázható kizárólagosan az antiszemitizmussal, akkor milyen okok állhatták mögötte? A megszokott válasz erre a kérdésre az lehetne, 401
