Századok – 2023
2023 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története (Bánkuti Gábor)
TÖRTÉNETI IRODALOM tatás kultúrája (Bp. 2004.) és KnauszImre: A múlt kútjának tükre. A történelemtanítás céljairól (Miskolc 2015.) című könyveire kell utalnunk. Hatos analitikus fogalmak és a narratívák közötti egyensúlyozás vagy állásfoglalás helyett a bruneri értelemben vett narratív gondolkodási formára épít. Nem mondja, csinálja. Elbeszélő módja nem az „igazság” megragadására törekszik, hanem a valószerűség, az életközeliség a kritériuma. A miértekre keresi a választ, de valójában a hogyant fejti ki, a személyes történetek vagy a történetet megidéző jelenet, motivikus elem historikus keretbe helyezésével teremt lehetőséget a múlt eseményeihez való kapcsolódásra, hogy egyidejűként táruljon fel a visszatekintés során is a dolgok színe és fonákja. A narratív gondolkodás fontos rendező elve az intencionalitás, az, hogy a szereplők mit élnek meg, érzékelnek, várnak az esemény során. Hatos kivételes érdeme, hogy kíváncsi és megértő érdeklődéssel közelítve, nagy empátiával tárja fel és teszi láthatóvá az összefüggések - intencionális állapotokon át érvényesülő, a cselekvésekhez vezető szándékokat és vélekedéseket is magában foglaló - hálózatát. A döbbenetes szakirodalmi és forrásbázis mellett ebből a perspektívából fedezi föl és használja ki nagy erudícióval a Tanácsköztársaság és általában a két forradalom emlékétől ihletett, személyes élményekből fakadó irodalmi alkotások, hőseposzok és fedősztorik történeti értékét. Hatos írásának sajátossága, hogy az akkor és ott viszonyait pazar vendégszövegek sokaságával, azokat a mai közbeszéd nyelvi eszközeivel kommentálva egyszerre érzékelteti a korszak hangulatát, és teszi érintetté az olvasót. Csak a recenzió műfaji sajátosságai miatt, az objektív (sic!) ítész szerepében jegyzendő meg, hogy a szövegalkotás Az elátkozott köztársaság esetében fegyelmezettebb, mint a Rosszfiúk... -ban, de az olvasói élményt nem zavarta meg, hogy olykor-olykor megcsúszott a toll. A burjánzó intertextuális és interkulturális utalások nem pusztán illusztrációk, hanem a narratíva hangulatot és miliőt teremtő kulcselemei. Hatos így töpreng, miközben szemtelen kíváncsisággal kukucskál be és lebbent föl, von kérdőre és mutat rá, hökkent meg és késztet újragondolásra. Ha pedig félreérthetetlen nyomra bukkan, leplezetlenül bátorkodik „szálirány ellen fésülni a történelmet” (Walter Benjamin). Nem áll szándékában ellentörténelmet írni, fellázadni, csak meg akarja szakítani a jelenben élő múlt uralmát. A Rosszfiúk... -ban nincs érinthetetlen tekintély, képzet vagy interpretáció. Megkockáztatható, hogy ha az életre keltett árnyak Lukácstól Szabó Dezsőig és Kunfitól Máraiig valóban életre kelnének, becsületsértési-rágalmazási perek sora várna a szerzőre, holott tolla alatt csak a zárt képzetek szövedéke feslik föl mindig valahol... De a király is meztelen. A baloldali (szociáldemokrata) hagyomány máig nem dolgozta föl, hogy március 21. a demokratikus kibontakozás lehetőségének végét jelentette, ahogy a Kormányzótanácsban és a diktatúra más vezető szerveiben való markáns szocdem jelenlét tényét sem követte az örökösök részéről Vergangenheitsbewáltigung. A jobboldalinak pedig több más mellett azzal kellene megbirkóznia, hogy a Tanácsköztársaság tényleges jogalapját az antant igényeivel a területi integritás de facto védelmében szembeszegülő politikája jelentette, míg a „nemzeti önérzet megriadt fehér táltosára felpattanó Horthy Miklós rendszere azáltal szilárdult meg, hogy képviselői visszafogták a harci paripákat” (389.). Az elbeszélés nyelvi regisztere vélhetően nemcsak a rögzült konvenciók és a kivasalt terminusok béklyóitól védte meg a szerzőt, hanem azt is elősegítette, hogy elaknásított területen is fesztelenül mozogjon. Hatos nem elégszik meg azzal, hogy a „judeobolsevizmus” 1920-as években rögzült, hidraként újra és újra felbukkanó képzetének reprezentációját és funkcióját elemezze, hanem a zsidóság és kommunizmus rendkívül összetett interakciójának történetébe is beavatja olvasóját. A Tanácsköztársaság vonatkozásában a zsidók döntő többsége - akkor és ott egyértelmű volt, hogy kikre tekintenek zsidóként - sohasem volt és nem is lett kommunista. Tegyük hozzá, 1945-ben sem. Többségük a kommunista kaland ellenfele és kárvallottja volt, csak róluk éppen kevéssé szólnak történetek. Hatos végre ezen esetekből is ismertet jó párat. A „zsidóuralom” konstrukciója azokra a kommunista zsidókra épült, akik nem akartak többé zsidók lenni. Hatos arra is rámutat, hogy a román támadással egyidőben felfedezett és a terror indokaként hangoztatott ellenforradalmi akti201
