Századok – 2023
2023 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Eörsi László: „Irgalomnak helye nincs”. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett résztvevői (Apor Péter)
TÖRTÉNETI IRODALOM A könyvet bevezető tanulmány nyitja, ezután következnek névsorrendben az életrajzok, arcképpel, illetve, számos esetben más, 1956-os szerepvállalásukhoz kötődő fényképanyaggal kiegészítve. Bár a szerző törekszik az arányos szerkesztésre, természetesen a fontosabb, ismertebb személyek - mint például Nagy Imre - életét nagyobb terjedelemben mutatja be. A ténylegesen kivégzett személyek életrajzait követi a függelék, amely a huszonnégy, távollétében halálra ítélt, de a kivégzést elkerülő perbe fogott életútját tartalmazza. A kötetet kiegészíti egy névmutató, amely nemcsak az áldozatok, hanem a fontosabb párt- és kormányzati vezetők (például Gerő Ernő) említéseit is számbaveszi. A névmutató ebből fakadóan jól használható, megkönnyíti az olvasó számára, hogy nyomon kövesse az egyes szereplők életútjának és 1956-os tevékenységének összekapcsolódását. Hasonló helymutató hiányában viszont nehézkesebb figyelemmel kísérni az egyes fontosabb helyszínekhez - például a Köztársaság térhez, Miskolchoz, Győrhöz vagy Mosonmagyaróvárhoz — kapcsolódó résztvevőket. A kötet végén található egy bibliográfia, a bevezető tanulmányban, illetve az egyes életrajzi leírásokban hivatkozott szakirodalmi tételek teljes könyvészeti adataival. A könyvet az életrajzokhoz felhasznált szöveges és képi források lelőhelyeinek adatsora, illetve a rövidítések jegyzéke zárja. Eörsi László könyve abba a kutatói hagyományba illeszkedik, amely az 1980-as évek második felétől kezdve (eleinte szamizdat formában) sokat tett azért, hogy megismerje és megismertesse a megtorlások áldozatainak életútját, és emléket állítson a kivégzetteknek. Mécs Imre, Kahler Frigyes, Szakolczai Attila, Rainer M. János és mások kiterjedt levéltári kutatások alapján több kötetet is publikáltak, amelyek Eörsi új könyvéhez hasonlóan átfogó igénnyel ismertették az áldozatok történetét. Eörsi László azzal a céllal is tette közzé munkáját, hogy a legfrissebb kutatások, elsősorban saját alapos levéltári ismeretei alapján pontosítsa a kivégzettek kilétére és számára vonatkozó ismereteinket. A szerző több, korábban az 1956-os kivégzettek közé sorolt személy esetében is úgy találta, hogy elítélésük nem hozható összefüggésbe 1956-os politikai szerepvállalásukkal, minthogy nem vettek részt a forradalomban. Eörsi ellenben három olyan személyt is az 1956-os kivégzettek közé sorolt, akiket az 1989 utáni szakmai konszenzus nem tekintett a megtorlások áldozatainak. Az életrajzokat bevezető tanulmány elhelyezi a kivégzéseket az 1956-ot követő megtorlás tágabb történetében, megindokolja a kötetbe felvett személyek számát, és kísérletet tesz a kivégzettek 1956-os cselekményeinek és az azokat követő pereknek a tipologizálására. Eörsi kiemeli, hogy az intézményesített, büntetőperek útján zajló számonkérés kialakulása többlépcsős folyamat volt. A forradalom leverését követő hetekben, amikor a fegyveres ellenállás megtörése volt az újjászerveződő diktatúra legfontosabb célja, a továbbharcoló felkelőkkel szemben a szovjet hadsereg egységei léptek fel, sokakat letartóztattak, másokat agyonlőttek. Eörsi rámutat arra is, hogy a szerveződő karhatalmista csoportok jellemzően kegyetlenebbek voltak a katonáknál. Az első jogi eljárásokat az 1956. december 11-én meghozott statárium alapján katonai bíróságok folytatták le, döntően fegyverrejtegetésért ítélték el a perbefogottakat. A legsúlyosabb megtorlás időszakában, 1957 tavaszától, népbíróságok működtek. A szerző hangsúlyozza, hogy a kivégzések csak a represszió egyik válfaját jelentették. Körülbelül 35 000 személy ellen indult büntetőeljárás, 22 000-en kerültek börtönbe és további 13 000-en internálótáborokba. Eörsi a kivégzettek nemzedéki hovatartozását tartja az áldozatok csoportosítását elősegítő legfontosabb tényezők egyikének, és kiemeli, hogy egyharmaduk volt 25 évnél fiatalabb 1956-ban, míg háromnegyedük nem töltötte be 35. életévét. A bevezető tanulmányban több jól használható táblázat is szerepel, amelyek az áldozatokat csoportosítják egyéb szociológiai jellemzőik - iskolai végzettség, származás és foglalkozás - alapján. A bevezető táblázat foglalja össze a kivégzettek 1956-os cselekménytípusainak statisztikáját is. Eörsi szerint ez különösen fontos kérdés az áldozatok tipológiája szempontjából. Miközben a kivégzettek többségét a fegyveres vagy politikai ellenállásban végzett tevékenységükért ítélték halálra, jónéhányan 1231
