Századok – 2023
2023 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Eörsi László: „Irgalomnak helye nincs”. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett résztvevői (Apor Péter)
TÖRTÉNETI IRODALOM olyan emberölésért vagy rablásért kapták a legsúlyosabb ítéletet, amelyet a forradalom ideje alatt követtek el. Többen közülük - Eörsi 34 ilyen személyt jelöl meg - a gyilkosságokon kívül nem vállaltak szerepet sem a nemzeti függetlenségért, sem a diktatúra ellen folytatott küzdelemben. A szerző hangsúlyozza, hogy miközben az egyes áldozatokról és tetteikről igen sok minden tudható, a kivégzettek számának meghatározása bizonytalanságokkal terhes feladat. A munka fő forrásai a kivégzettek periratai. Az 1956-os forradalomban résztvevők fölött egyaránt ítélkeztek polgári és katonai bíróságok, illetve az 1957 tavaszán újra életre hívott népbíróságok. A kötethez felhasznált forrásokat ebből következően több levéltárban őrzik. A szerző kutatott Budapest Főváros Levéltárában, a Hadtörténelmi Levéltárban, a fővároson kívüli események kapcsán a vonatkozó megyei levéltárakban, illetve - különösen a fellebbviteli tárgyalások esetében - a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára iratai között. Ezeket a forrásokat kiegészítette az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található periratokkal, a Nemzeti Múzeum és a Magyar Távirati Iroda fényképgyűjteményeiben található felvételekkel, illetve számos magánkézben lévő gyűjtemény irataival. A könyv az egyes életrajzok végén pontosan megadja a felhasznált forrásokat, a periratokat és a korábbi, életrajzi szempontokat is tartalmazó szakirodalmat. A szerző az életrajzi adatokat elsősorban az elítéltek vallomásai és a nyomozók munkája alapján állította össze. A korabeli ügyészségek és bíróságok ezeket az adatokat főként arra használták, hogy a vádlottak ellenséges hozzáállását és politikai célzatú törekvéseit hangsúlyozzák, és így megindokolhassák a legsúlyosabb ítéleteket is. Ahogy Eörsi László leszögezi, ebből a szempontból az eljárásokat prekoncepciók, előítéletek és politikai töltetű bosszúállás vezette. Mivel azonban, folytatja a szerző, a bíróságok abban voltak érdekeltek, hogy valódi adatok és részletek sokaságával támasszák alá előzetesen kialakított értelmezéseiket, a periratok számos olyan életrajzi tényt és a forradalmi események olyan elbeszéléseit őrizték meg, amelyek kellő kritikai olvasatban jól használhatók a történeti kutatás számára. Mint szó volt róla, a kötet nem marad adós a közismert, 1956 szimbólumaivá vált reformkommunista vezetők — Nagy Imre, Losonczy Géza, Gimes Miklós vagy Szilágyi József — életrajzával. Kellő részletességgel tárgyalja a felkelőcsoportok és a vidéki forradalmi bizottságok ismert vezetőinek - Angyal Istvánnak, Iván Kovács Lászlónak vagy Brusznyai Árpádnak - az életútját és 1956-os szerepvállalását is. Az életutak megrajzolása jól ábrázolja a forradalom jelentősebb irányítóinak sokféle eszmei hátterét. Angyal vagy Iván Kovács forradalomba vezető útja a társadalmi egyenlőségbe vetett morális indíttatású, baloldali politikai töltetű meggyőződés jelentőségét példázza a diktatúrával szembeni ellenállás vállalásában. Brusznyai példája a nemzeti függetlenség és a szabadelvű demokrata hagyomány továbbéléséről és a sztálinista pártállammal való szembeszegezhetőségéről tanúskodik. A lexikonforma révén mindazonáltal a forradalom kevéssé ismert, hétköznapi résztvevői is a könyv fontos szereplői. Bár Eörsi könyve az áldozatok emlékének megőrzését is szolgálja, mégsem heroizál. Fő célja nem a mártíremlékmű-állítás, ezért a szerző nem takargatja, hogy a kivégzettek közül sokan morálisan elfogadhatatlan cselekményeket is végrehajtottak. Bár 1956-ot sem a történeti kutatás, sem a közvélekedés nem szívesen köti a forradalmi erőszak jelenségeihez, Eörsi életrajzaiból jól látszik, hogy tömegerőszak, lincselés, esetenként rablás és betörés kísérték az eseményeket. A kötetben szereplő, 1957-ben kivégzett bányasegédmunkás, G. Tóth László ott volt abban a tömegben, amely a miskolci sortűzért felelősnek tekintett rendőrökön kívánt bosszút állni, és a kapitányság ostroma után brutálisan meglincselte az elfogott rendőrtiszteket. Az 1958-ban kivégzett, szülők nélkül, nevelőotthonban felnőtt, alkalmi munkákból élő Nagy József, ahogy az életrajzából kiderül, a Köztársaság téri pártház támadóinak egyikeként az „ávósokon” akart törleszteni sérelmeiért. Az ezekben az erőszakos eseményekben részt vevő, döntően a társadalom peremére szorult emberek életútja jól mutatja, hogyan lett az erőszak gyakran a társadalomból 1232
