Századok – 2023
2023 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kárbin Ákos: Wekerle Sándor, a Monarchia aranyembere (Ordasi Ágnes)
TÖRTÉNETI IRODALOM jellegű elbeszélésben a forrásokból kiolvasott „adatok” gyakran eseménytörténetként narrálva — olykor ismétlődve — jelennek meg, így hiányoznak az elemzések és a merész, de izgalmas metodológiai kísérletezgetések, a teoretikus felvetések és következtetések, a visszatérő passzusok pedig zavaróak, sőt nehezen követhetővé teszik a szöveget. Ezen a szerkesztési problémán még a szerző gördülékeny, könnyen befogadható stílusa sem változtat. Kimondottan üdvös azonban, hogy Kárbin a témáját folyamatosan kontextualizálja és nagyobb kérdésekhez köti, illetve, hogy a Monarchiában lezajló financiális paradigmaváltás történetét a nemzetközi folyamatokba ágyazva ismerteti, és Wekerle működését is ennek vonatkozásában értékeli. A szerző a munkában négy nagy témakört vizsgál: 1. a nemzetközi gazdasági és pénzügyi helyzet átalakulását, illetve az arany- és ezüstvaluta egymáshoz való viszonyát; 2. az Osztrák-Magyar Monarchia lehetőségeit; 3. a pénzügyi reform megvalósításában szerepet játszó személyek működését; 4. azokat a technikai kérdéseket, nehézségeket, melyek a valutaszabályozás során felmerültek. Igaz, a felsorolt kérdéskörök összefonódnak és nem igazán különülnek el egymástól a 16 fejezetre osztott kötetben. Kárbin nem kerülhette el Wekerle teljes karriertörténetének felvázolását sem, ami lényegében az ötödik tartópillérét adja művének. Wekerle pályaíve ugyanis mindennek tekinthető, csak megszokottnak nem. Megismételve a korábbi szakirodalom állításait, a szerző ennek magyarázatát elsősorban Wekerle polgári származásában véli felfedezni, valamint abban, hogy mielőtt miniszterelnök lett, meg kellett másznia a hivatali ranglétrát. Ügy látja, Wekerle sikerét főleg kivételes képességeinek és szakmai rátermettségének köszönhette, valamint az olyan folyamatoknak, mint a modernizációval járó polgárosulás és a tudás felértékelődését garantáló professzionalizáció. Mindazonáltal a szerző egy további tényezőt ugyancsak nyomatékosít: a nemzetközi hatalmi és gazdasági helyzet átalakulását. A kötetben Kárbin leszögezi, hogy az aranyérc-alapú pénzrendszer korabeli népszerűsége elsősorban abból eredt, hogy a kereskedelem szükségletei egy kiszámítható, stabil árfolyam fenntartását, illetve egy könnyebb és gyorsabb fizetési rendszer meghonosítását igényelték. Mindez viszont csak egy egységes valután nyugvó nemzetközi pénzrendszer kialakításával tűnt kivitelezhetőnek. Az Osztrák—Magyar Monarchia nem is remélhette, hogy hatalmi helyzetét és versenyképességét megőrizheti az aranystandard bevezetése nélkül, azaz alkalmazkodnia kellett a változó financiális körülményekhez. Az 1870-es évekre Európa politikai térképe jelentősen átrajzolódott, ami a Monarchiára is kihatott. Kárbin a változások közül az egyik legfontosabbnak a porosz-osztrák háborút lezáró 1866-os nikolsburgi előzetes, majd az azt megerősítő prágai békét és az 1867-es berlini egyezményt tartja. Ausztriának el kellett ismernie a Német Szövetség megszűnését, illetve a Bécsi Ermeegyezményből való kilépését. Tehát abból az egyezményből, amelynek alapján 1857 óta az osztrák veretű, ezüst alapú egyesületi tallért, illetve forintot (Vereinsthaler) bevezették a csaknem 70 millió lelket számláló német területeken. A szerződések értelmében azonban 1868 után az Osztrák Császárságban, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában nem vertek többet ilyen tallérokat. A Monarchia számára az aranyalapú valutarendszer vitális ügyként jelentkezett, és már az 1867-es kiegyezési törvényekben elhatározták a bevezetését. Kárbin helyesen állapítja meg, hogy egy értékálló, stabil közös pénz a Monarchia országaiban is az egyik legfőbb kohéziós erőt, összetartó kapcsot jelentette. A feltételek azonban nem kedveztek a pénzügyi reformnak. A Monarchia épphogy megszületett, ami a valutarendezés dilemmáin kívül olyan kérdéseket is felvetett, mint például az önálló magyar pénzügyigazgatás megteremtése, az osztrák államadóság szanálásának mikéntje vagy az államháztartások növekvő hiányainak kezelése. Emellett a nehézségeket a közös birodalom különböző részeinek eltérő érdekei és elvárásai súlyosbították. Az aranyalapú valuta bevezetésére 1892-ig várni kellett. Wekerle ebben a helyzetben került a Pénzügyminisztériumba 1870-ben. 1887-ben (!) Tisza Kálmán kabinetjében pénzügyi államtitkár lett, majd Szapáry Gyula alatt pénzügyminiszter. 1026
