Századok – 2023
2023 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kárbin Ákos: Wekerle Sándor, a Monarchia aranyembere (Ordasi Ágnes)
TÖRTÉNETI IRODALOM Kárbin kitér arra, hogy Wekerle 1889-es miniszteri kinevezésében döntő tényező volt, hogy államtitkárként szigorú és következetes módon felszámolta az államháztartási hiányt, úgy, hogy újabb adónemek bevezetésétől sem riadt vissza. Bár Wekerle később politikai szerepet is vállalt, mindvégig olyan szakpolitikus maradt, akinek szakértelmét pártállástól függetlenül mindenki elismerte. Szakmai nimbusza nemcsak népszerűségét alapozta meg, de a felé irányuló közbizalom kulcselemét képezte, ami nélkül sem pénzügyminiszteri, sem miniszterelnöki politikája, sem az aranystandardra való áttérés nem lehetett volna sikeres. Eredményességéhez azonban partnerek is kellettek. Kárbin ezért figyelmet fordít az egyeztetésekre, valamint a fő faktorok, az osztrák, valamint a magyar pénzügyminiszterek és az Osztrák-Magyar Bank kormányzójának együttműködésére, továbbá az uralkodó váltakozó állásfoglalásaira. A Wekerle által preferált valutareform nagy pillanata csak akkor érkezett el, mikor a lengyel származású Julian Dunajewski osztrák pénzügyminiszter helyére 1891-ben Emil Steinbach került, az Osztrák-Magyar Bank kormányzója, Alois Moser posztját pedig 1892-ben a magyar Kautz Gyula, Wekerle egykori tanára vette át. Kárbin hangsúlyozza, hogy a személyi változások az aranyalap bevezetésén kívül a magyar érdekek erőteljesebb érvényesítését is segítették. Az igazságügy területéről érkező Steinbachnak időre volt szüksége a pénzügyi folyamatok átlátásához, így a vezérszerepet a reform keresztülvitelében a tapasztaltabb Wekerlének engedte át. Ezen kívül Wekerle számíthatott az aranystandard pártjára helyezkedő Kautz támogatására, amíg az a Jegybank érdekeit is szolgálta. A valutareform mégsem ment egyszerűen, mivel az államok Európa-szerte szabadulni kívántak a devalválódó ezüsttől. Ez az ezüstbőség volt az oka, hogy az arany beszerzése és megtartása, de különösen az ezüst aranyércre cserélése roppant nehézzé vált. A szerző legnagyobb eredménye, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ezzel az általános tendenciával és a valutaszabályozással hozható összefüggésbe az egyesületi ezüst tallérok kérdése: az, hogy a Német Birodalom miért és hogyan kényszerítette rá az aranystandard bevezetése előtt álló Monarchiát arra, hogy az elértéktelenedő fizetőeszközeit átvegye. Kárbin érvelése szerint a Német Birodalomnak a nyomásgyakorlásra a Kettős Szövetség, valamint a vám- és kereskedelmi szerződés megújításának aktualitása teremtett lehetőséget. Az egyesületi tallérok dilemmája még egy kérdést felvetett: azt, hogy Magyarországnak anyagilag hozzá kell-e járulnia az ezüst fizetőeszközök átvételéhez, és ha igen, milyen arányban. Noha Wekerle úgy vélekedett, hogy a Magyar Királyság nem érintett az ezüst tallérok ügyében, a tárgyalások során kiderült, hogy mivel 1868-ban még Gyulafehérváron is vertek egyesületi tallérokat, a magyar kormány nem húzhatta ki magát a fizetési kötelezettségek alól. Kárbin Wekerle és Steinbach érdemének tartja, hogy a tárgyalások kompromisszummal értek véget. Az ezüst beözönlése így nem vezetett számottevő inflációhoz és nem akasztotta meg a pénzügyi reformot, Magyarország hozzájárulását pedig a kvóta arányában határozták meg. Összességében a szerző értékes munkát végzett, amelynek legnagyobb erénye a forrásközpontúsága. Paradox módon azonban a források iránti alázat a könyv egyik legnagyobb gyengesége is egyúttal, mely a dokumentumok pozitivista kezelésében, a leíró jellegű narratívában és az analitikus szemlélet háttérbe szorításában mutatkozik meg. A másik kritikus pont a szerző kissé elfogult Wekerle-képe, valamint azok az ismétlődő szakaszok, amelyek a figyelmet lankasztják és az információk befogadását is gátolják. Mindennek ellenére Kárbin kötete teljesíti az előszóban vállalt célkitűzéseket. Hatalmas munkával számos új adalékkal bővíti és nemzetközi kontextusba helyezi az aranyvaluta bevezetésére vonatkozó ismereteket, miközben Wekerle e folyamatban betöltött szerepének megítélését és jelentőségét is további árnyalatokkal gazdagítja. Ordasi Agnes 1027
