Századok – 2022
2022 / 5. szám - TERMÉSZET – TÁJ – TÖRTÉNET - F. Romhányi Beatrix: Plébániák és adóporták – a Magyar Királyság változásai a 13–14. század fordulóján
PLÉBÁNIÁK ÉS ADÓPORTÁK - A MAGYAR KIRÁLYSÁG VÁLTOZÁSAI A 13-14. SZÁZAD FORDULÓJÁN általánossá váltak, a kutatás régóta elfogadja. Voltaképpen ugyanez a helyzet Erdélyben is, elsősorban a szász hospesek által lakott területeken, de az ő hatásuk érvényesülhetett Erdély más részein is. A kérdés látszólag az, hogy az ország középső területein, ahol erre vonatkozó forrás nem áll rendelkezésre, számolhatunk-e ezzel a rendszerrel. Valójában a portális adó bevezetése a 14. század elején megadja erre a kérdésre is választ, hiszen egy ilyen, az egész ország területén egységesen szedett adó eleve azt feltételezi, hogy annak alapja mindenhol ismert, stabilan jelen van, és mind az uralkodó, mind az alattvalók pontosan tudják, hogy mi az az adóegység, amely után évente meghatározott összeget kell a kincstár számára fizetni. Emellett persze az is igaz, hogy — amint erre a későbbiekben még kitérek — éppen az ország középső részén lévő vármegyékben a földterület viszonylag kis része volt telki állományba vonva, ennek azonban az elsődleges oka a terület táji jellegzetességeiben - például a kiterjedt vizesélőhelyek jelenlétében - és hasznosításának eltérő voltában, a nagyállattartás dominanciájában keresendő. Mindezek fényében érdemes a témához lazábban kapcsolódó, a jobbágy telkek méretével foglalkozó kérdést is megvizsgálni. Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a kérdéskört három különböző aspektusból lehet megközelíteni, és ezek nem minden tekintetben hozhatók egymással fedésbe. A gazdálkodás oldaláról nézve a jobbágy által művelt telek, annak művelhető részei és a hozzá kapcsolódó haszonvételek kerülnek fókuszba. Az adóztatás oldaláról nézve a porta mint adóegység fontos, és a késő középkori források azt mutatják, hogy - legalábbis abban az időszakban - az adófizető által művelt telek tényleges mérete az adó mértékét nem vagy alig befolyásolta. Végül a ténylegesen kimérhető földterület oldaláról a területmértékek, a hold és az ekealja lehet a vizsgálódás tárgya. Ezek valamilyen szintű kapcsolata egymással vitathatatlan, de a forrásaink - amelyeknek legnagyobb része a 15-16. századból való - arra is rávilágítanak, hogy a középkor végén ez a kapcsolat igen laza és gyakran esetleges volt. A kérdés az, hogy a 13-14. század fordulóján feltételezhető-e szorosabb kapcsolat, és ha igen, annak milyen következményei vannak. A telek és az ekealja közti szoros összefüggést a szepesi lándzsások és a turóci jobbágyfiúk esetében Szűcs Jenő implicite feltételezte.45 Azt ugyan forrásokkal nem tudjuk Országos Levéltára Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban: DL) 159 (provenais unius mansionis, quod vulgo lehen apellatur - 1230, Sopron vármegye). A Korai magyar történeti lexikon. (Szerk. Kristó Gyula. Bp. 1994.) ’telek’ szócikke a jobbágytelek országos elterjedését a korábbi szakirodalomra alapozva a 14. század közepére teszi (666.), ami azonban ellentmond a portális adó évtizedekkel korábbi bevezetésének. A német ’Lehen’-ből származó cseh Ián (1228: Codex diplomaticus et epistolaris Moraviae II. Kiad. Antonín Bocek. Olomouc 1839. 204.) és lengyel lan (13. század) szintén ugyanebben az időszakban tűnik fel a forrásokban, vö. Franciszek Piekosinski: O lanach w Polsce wieków srednich. Krakow 1887. Mind a cseh, mind a lengyel rendszerben az egész telekre kb. 17—28 hektárt számítottak, ami inkább a késő középkori magyarországi fél telekhez áll közel. Jellemző, hogy a cseh rendszerben ezek közül a legnagyobbat nevezték királyi teleknek (Ián královsky). 45 Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Bp. 2002. 38-40. 928
