Századok – 2022
2022 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Simon István: III/1. A Belügyminisztérium állambiztonsági vizsgálati osztálya, 1962–1989 (Tabajdi Gábor)
TÖRTÉNETI IRODALOM szervezetének történetét bemutató munka precíz adatgyűjtés, többéves iratfeltárás eredménye. Az elemzés során részleteiben is feltárul, hogy milyen erők, erőforrások álltak a kádári politikai rendőrség rendelkezésére. A munkában elemzett statisztikai adatok szemléletesek: megtudható például, hogy 1962 és 1971 között 7141, 1972 és 1979 között 3766, míg 1980 és 1989 között 4008 magyar állampolgárral szemben indítottak büntetőeljárást „politikai ügyekben”. (73-99.) Mindez döntően a két-háromszáz fős központi részleg munkájának eredménye volt. A számszerűsíthető adatokon túl a kötet megalapozott téziseket fogalmaz meg a Kádár-korszak vizsgáló- és vallatótisztjeiről is. Olvashatunk ávós karrierek továbbéléséről, és magyarázatot kaphatunk a túlméretezett, látszólag munka nélküli (úgy tűnik, „készenlétben tartott”) részleg szerepéről. (14.) A kötet tehát jóval több egy szervezettörténeti összefoglalónál. A kiadványban közölt adatsorok révén a vizsgálati osztály működésének alapvető összefüggései tárulnak fel. A parancsnokok életrajzai, pályaképei révén az ügyek és a törekvések arcot is kapnak. (129-159.) A realista megközelítések szerint az állambiztonság kutatástörténete a titkok feltárásának, illetve „szivárgásának”, a lusztrációnak vagy az igazságtételnek a folyamata. Ám ha a kutatói szabadság, a szabad nyilvánosság felől közelítünk, akkor az állambiztonsággal kapcsolatos képalkotás alapja más. E felfogás szerint a szaklevéltárba került iratok történeti forrásokká váltak, amelyek más egykorú dokumentumokkal együtt vizsgálandók. Ez akkor is így van, ha az állambiztonsággal kapcsolatos tudományos vagy ismeretterjesztő elbeszélésekben megannyi paradoxont figyelhetünk meg: akár az információk eloszlása, akár a (törvényes keretek közti) elbeszélhetőség kapcsán. Az egykori aktotokkal, elsősorban a hálózati személyekkel kapcsolatos abszurd törvényi szabályozás, az ebből fakadó botrányok és perek miatt a történetekről olykor csak „virágnyelven” lehetett publikálni, egyes forrásfeltáró munkákat méltatlan pereskedések követtek. Simon István, az ÁBTL, majd a NEB Hivatalának munkatársaként elvégzett kutatása a precíz, szigorú szakmai sztenderdeket követő tényfeltárás mintapéldája. Kismonográfiája a közhelyes „szakértői” vélemények, a felelősség-elhárító történeti megközelítések helyett megalapozott, jól érthető téziseket kínál az olvasónak. A kutatómunka ugyanakkor érzékelteti a megismerés és a dokumentálhatóság határait is. A kötet elemzései révén precízebben körüljárható, hogy mely időszakokból bőségesek a levéltári iratok (például az 1960-as évek lezárt aktái), s melyek korszakokból (például az 1980-as évek) hiányosak. A kötetnek köszönhetően a Kádár-korszak állambiztonságának vizsgálói talán a helyükre kerülhetnek a történeti tablókon. Bár lehet, hogy ezzel kapcsolatban érdemes valóban realistának maradni. Hiába vált például ismertté több száz egykori hivatásos munkatárs pályaképe, még a tudományos (nak látszó) szövegekben is sokáig összekeveredett az „ügynök” és tartótisztje szerepe, elemi tényadatok (például a BM III/III. Csoportfőnökség neve vagy alapvető feladatköre) jelentek meg hibásan. Közben a szakmai nyilvánosságban (olykor szenvedélyes, olykor produktív) vita zajlott a politikai rendőrség iratainak forrásértékéről is. Historiográfiai megközelítések alapján rendre felmerült az a kérdés, hogy mennyire tekinthetők ezek az akták kuriózumnak. (Az előzményekkel, például a 19. századi politikai rendőrség működésével való összevetés még kiaknázandó kutatási potenciált jelent.) Ugyanakkor az állambiztonsági forrásokhoz kapcsolódó elemzésekben sűrítetten jelentek meg a jelenkortörténet-írás kihívásai: 1) a köztörténeti elbeszélések, a „public history” hatása, 2) a digitalizáció kibontakozása (a nyilvánosság szerkezetének átalakulása), 3) az ismeretelméleti viták fellángolása, 4) az emlékezetpolitikai törekvések hatása. A problémakörök, megközelítések rendezése oktatói szempontból sem egyszerű feladat. Simon István munkája (a különböző fejezetek elemzéseivel, adatsoraival együtt) ebben is alapvető segítséget adhat. A kötet révén az eddig leírt esettanulmányok, részmunkák is más megvilágításba kerülhetnek, valamint érzékelhetővé válnak az ügyek közötti összefüggések. 857
