Századok – 2022
2022 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Valuch Tibor: Mindennapi történeteink. Válogatott társadalomtörténeti tanulmányok (Bartha Eszter)
TÖRTÉNETI IRODALOM támaszkodik: historiográfia, statisztikák, elmélyült levéltári kutatás, a korabeli sajtó alapos ismerete és egy izgalmas, a jelenkortörténetben kevéssé alkalmazott forrás, az anyakönyvek használata mind támasz abban a sokoldalú megközelítésben, amely a tanulmánykötetet megkerülhetetlen alapmunkává teszi az államszocializmus történetével foglalkozó kutatók számára. Valuch Tibor mindenkor „határsértő” társadalomtörténész marad, aki nemcsak interdiszciplináris megközelítésével lép át szaktudományi határokat, hanem kérdésfeltevései is eredetiek, és nincsenek tekintettel a mindenkor regnáló hatalom politikai és emlékezetpolitikai szempontjaira. A Kádár-korszak végét ellenzéki értelmiségiként élte meg, és tudományos munkássága jelentős részét szentelte annak, hogy a társadalomtörténeti módszer segítségével cáfolja a kor ideológiai dogmáit. Valuch Tibor soha nem hallgatott az ideológiai leegyszerűsítések szirénhangjára és általában semmilyen politikai dogmára, amikor a maga számára kijelölte a tudományos érdeklődés területét. Hű maradt társadalomtörténeti elkötelezettségéhez és ahhoz a tudományos módszerhez, amelyet egyetlen politikai erő sem tudott vagy tud kisajátítani. Ennek része, hogy számára nem 1945-ben vagy 1947-ben „kezdődött” a történelem; a Horthykorszak és a második világháború tapasztalata nélkül az államszocializmus története sem értelmezhető. Valuch Tibor jelenkor-történeti munkáiból soha nem hiányzik a történeti perspektíva; ez adja elemzései keretét és egyik legfőbb erősségét. Ennek kapcsán érdemes kiemelni a nemzeti azonosságtudat változásairól, illetve a generációkról szóló (ez utóbbi Róbert Péterrel közösen írott) tanulmányát a kötetben. Az államszocialista korszak „finom” tagolásához, illetve a generációs hatások elemzéséhez elengedhetetlen az a történeti tudás, amelyet részben az elmélet és a historiográfia alapos ismeretével, részben pedig a korszak kitartó tanulmányozásával lehet csak elsajátítani. Csak két példát említek: miközben a szociológiai tanulmányok megállapították a régi (második világháború előtti) elitek részleges visszatérését a rendszerváltozás után, ez a visszatérés valójában már az új gazdasági mechanizmus időszakában elkezdődött. A nómenklatúra is fontos változásokon ment keresztül: a munkásigazgatókat felváltották a hivatalnok-káderek, majd pedig a technokraták. A kötetben két fontos elméleti tanulmány is helyet kapott. Az egyik a piaci szocializmus fogalmát, gazdaság-, politika- és társadalomtörténetét járja körül. Fontos tanulsága, hogy nagy szükség volna egy tudományos vitára a kádárizmusról, hiszen - bár az új gazdasági mechanizmus és a gulyáskommunizmus állandó hivatkozási alap - valójában még az „újbaloldalon” is viszonylag kevés értelmező munka született a konszolidált Kádár-rendszerről. Itt nemcsak arról van szól, hogy a különböző diszciplínák között alig van átjárás, és sokszor még egy szakmán belül is nehéz leültetni az eltérő meggyőződésű szerzőket, hanem arról is, hogy a kádárizmuson belül is voltak eltérő szabadságfokú és politikai nyitottságú korszakok. Az 1960-as években sok mindenről szó esik, még ha korlátozott nyilvánosság előtt is, ami szembemegy a rendszer legitimációs ideológiájával (például a munkásszállók nyomorúsága, az ipari munkásnők nehéz helyzete, a szegények tartós jelenléte stb.). A jelenkori munkástörténet-írás Kelet-Közép-Európdban című tanulmány hasonlóan fontos elméleti-historiográfiai alapvetés. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a kötet egy másik tanulmányában a szerző „munkásfetisizmusról” beszél az 1950-es és 1960-as évek vonatkozásában, ami nagyon találó hasonlat. A „munkás” ugyanis ideológiai kategória is volt az államszocializmusban; a kelet-európai kommunista pártok a „munkásosztály” nevében uralkodtak. Ez a fétis nemcsak a társadalompolitikát, hanem a történetírást is meghatározta: előtérbe került a munkásmozgalom története, az idealizált munkás pedig természetesen nemcsak szervezett dolgozó volt, hanem a kommunista mozgalom harcosává vagy a győzelem előfutárává stilizálódott. Eközben retorzió érte azokat, akik kendőzetlenül feltárták a munkástársadalom belső megosztottságát, hierarchiáját vagy akár azt a tényt, hogy a „munkásállamot” nagyon sok munkás nem tekintette a sajátjának (bár a Kádár-korszak megítélése a korszakban is sokat változott). A rendszerváltás egy csapásra „felülírta” a korábbi ideológiai dogmákat, igaz, azok 852
